Esti Kornél

Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom.
Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom,
és ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem,
meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.

Nem változik semmi,
ha körbe nézek, tényleg,
itt minden megszokott,
és nem látszik a lényeg.

Nem változnak a nappalok,
se jobb, se rosszabb nem vagyok,
nem változnak az emberek,
ne izgulj, itt nem változik semmi.

Akkor hagylak el,
mikor senki nem izgul,
mikor minden csendes,
én akkor hagylak el.

Mikor minden nyílik,
tavaszra minden ember,
mikor mindenki boldog,
én akkor hagylak el.

Egyedül vagyok hűtlen,
egyedül vagyok jó,
egyedül egyszer élek,
elég lehangoló.

Nem jött utánam
se öröm, se bú.
Egyikből se hagytunk,
elosztottunk mindent.

Hallgatjuk a csendet,
Megfulladunk benne,
Mind a ketten tudjuk,
Hogy el van ez már cseszve.

Minden ember
tátott szájjal
megváltásra vár
valakitől
valamitől...

Rohadt eső. Unott arccal
Valahová lépdelek,
Esernyőmet elé-húzom,
Ne lássák az emberek.

Nekem új az, hogy látom,
hogy semmit nem tudok.
Jó lenne már végre valami olyan,
ami biztos, hogy én vagyok.

Tudom alszol, ha ébren volnál,
A csillagok közt barangolnánk,
Körbe néznénk, a felhők csúcsán,
Megszületnénk egymás ajkán.