Endrődi Sándor

Gondtól borítottan
Virrasztok egymagamban
Szomorú éjjelen -
Szívem sajdul, kiárad:
Óh, irgalom, bocsánat,
Uram, nekem!

Árva madár tévelyeg a magasban -
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.

Vészes éjjel villám csapkod a romra -
Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül.

Szeretet ünnepe,
Ragyogó karácsony,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Míg örömláng gyúl ki
Zöld fenyőid árnyán:
Ringatózik lelkünk
Boldog béke szárnyán.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden,
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.

Egykor nagyon szerettelek,
S most is. Ám ez szinte más.
Ez is, az is szerelem, de
Benne milyen változás!

Mi különbség lehet köztük,
Mi különbség, mondsza csak?
- Regényesebb volt az nyilván,
S ez bizonnyal - igazabb.

Mint víztükör a tűznapot
Ringatja arcodat szívem,
Büszkén, szerelem-ittasan,
Örökre fénylőn és híven.

Álmomban, esti séta közben,
Hogy a virágok halkan bólintgattak:
Egy édes, hosszú, forró csókkal
Örökre eljegyeztelek magamnak.

Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam.
Ha szóltál: Szeress! szereték.
Mint a madarat, ösztönöm vitt
Titkon, de biztosan feléd,
S ha csókod érzém: édenné lett
Előttem a zord sivatag...
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Ami másnak mulandóság,
Nekem örökifjú élet, -
Olyan szépnek, mint én látlak,
Más nem láthat soha téged.

Másnak talán rég elmultál,
De én látlak holtomiglan:
Álmom vagy a valóságban,
S valóság vagy álmaimban!

Sötéten, hallgatag
Bolyongjuk át a földi utakat;
Van fájó szívünk, könnyező szemünk,
És egymás mellett mégis elmegyünk
Sötéten, hallgatag...

Maradjon lelkem itt szívednél,
Nálad, ki léte s álma vagy:
Nekem csak egy dicsőség kell, hogy
Téged boldognak lássalak!

Nem, nem akarom tudni, hogy ki voltam
És mivé lettem volna nélküled!
Amit vesztettem s szenvedtem: csekélység!
Csak hogy téged, téged megnyertelek!

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget.
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.