Emily Bronte

Bűn közt előbb sorvad el
a szív, mint csapás alatt,
kihűl a leglágyabb kebel,
a mélyén csak jég és hó marad.

Szétfoszlott az ifjú remény
s az álmok szivárványa is;
aztán megtapasztaltam én,
hogy az emberszív mind hamis.

Nem reménytől hajótörött
a lélek csendje bent:
a méretlen magány az ok,
kihűlt remény, vágy, megkopott,
s vak, novemberi csend.

Vágyat sem álmodik,
társulni nem akar,
kínját feledni vágy a szív,
s álomba hal.

Az élet hosszú vagy rövid,
mit számít, öröklét ha vár;
lent búcsuzunk, de fent megint
találkozunk, hol nincs halál.

Ne szánj, könnyeid el ne sírd,
ne marasztald a lelkemet;
élőhalottként vert e szív,
gyász nélkül múljon el e test.

Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél, nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?

A rossz szív még a legszebb arcot is úgy elrútítja, hogy rosszabb lesz, mintha csúnya volna.

Túl késő már, hogy hívjalak:
álmom mit dajkáljam megint;
hozna gyúlt homlokomra csak
fény-fúlt, vihar-utáni kínt.

Feledem éjsötét szemed
és rózsás ajkadat,
ha szent esküdet feleded,
ha hazug volt szavad.

A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életünkben.

Ő nem ember (...), és nincs joga irgalomra. Neki adtam a szívemet, ő elvette, összetörte, s engem félholtan dobott el magától. Szívével érez az ember(...), s mivel ő összetörte az enyémet, nem tudok érezni semmit irányába.

Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót és ne tetszelegj a könyörületességedben, hogy ezt a hajlékot nyújtod át nekem kárpótlásul.

Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.

A zsarnok elnyomja rabszolgáit, és ők mégsem ellene fordulnak, hanem azt tiporják el, akik alattuk állanak.