Edith Eger

Az emlékezet megszentelt hely - de kísértetjárta is. Ez az a hely, ahol a dühöm, bűntudatom és fájdalmam éhes madarakként köröznek, és mindig ugyanazokra a régről maradt csontokra csapnak le.

Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz. Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.

A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.

Az Auschwitzban töltött idő első heteiben megtanulom a túlélés törvényeit. Ha sikerül ellopnod egy darab kenyeret az őröktől, hős vagy, de ha egy fogolytársadtól lopsz, szégyenbe kerülsz, és akkor meghalsz; versengéssel és uralkodással nem juthatsz sehova, a lényeg az együttműködés; ha túl akarod élni, akkor át kell lépned a saját szükségleteiden, és valaki vagy valami más mellett elkötelezned magad.

Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg minek törődjünk bármivel? Miért fektessünk energiát bármibe? És mégis, ha éppen ez a pillanat az utolsó pillanatom ezen a földön, csakugyan a beletörődésre és a vereség érzésére kell elpazarolnom? Úgy kell eltöltenem, mintha máris halott lennék?

Az életünk apróbb megrázkódtatásai gyakran nagyobb veszteségeinket jelképezik: a látszólag jelentéktelen aggodalmak a háttérben megbújó jelentősebb fájdalom képviselői.

Valamilyen módon minden egyes ember a saját szelleme börtönének rabja.

Mi dönthetjük el, mire tanítanak minket a borzalmak. Taníthatnak arra, hogy megkeseredjünk fájdalmunkban és félelmünkben. Hogy ellenségesekké váljunk. Lebénuljunk. Vagy arra, hogy megőrizzük a gyermeki részünket, az élénk és kíváncsi részünket, azt a részünket, amelyik ártatlan.

Van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.

Nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél vagy amit veled tettek. De dönthetsz, hogy most hogyan élsz.

Az számít, amit megtettél, nem az, amit nem. Könnyebb meghalni, mint élni. Tudom, hogy Auschwitzban meghaltak emberek, dokumentálva van, főleg szegény gyerekek, akik folyton arra vártak, hogy jöjjön valaki, de nem jött senki. Minél inkább a külvilágra támaszkodsz, annál mélyebbre süllyedsz a depresszióban. A függőség a depresszió melegágya.

Csak egymásra számíthatunk. Csak az itt és most van, csak most tudlak megölelni, ettől gyönyörű ma az életem.

Minden apróságért hálás vagyok, minden kis darab ételért, egy sétáért, vagy azért, hogy láthatom a gyönyörű virágokat nőni. Megtanultam jobban észrevenni és megbecsülni a dolgokat, és azt is, hogyan kell szeretni még azt is, amit nem szeretek.

Nincs szeretet utálat nélkül, élet halál nélkül, vagy nyár tél nélkül. Hitlert, de Teréz anyát is megtalálhatja magában mindenki.

Meghalni könnyebb, mint élni. A születési anyakönyvi kivonatunkra nem az van írva, hogy az élet könnyű lesz. A tragédiát lehetőségbe lehet fordítani, addig ismeretlen képességeinket fedezhetjük fel.