Edda

Állj meg egy szóra!
Valamit kérdezek,
Nem halljuk egymás hangját,
Rohanunk tovább.

Keresem, hol a baj,
Pedig egyszerű,
Valami elmúlt, eltűnt,
S ettől lett keserű.

Nagy a te nemzeted,
Nagy a te végzeted,
Az Úr oltára te vagy,
Nagy a te nemzeted,
Nagy a te végzeted,
Emeld fel a fejed!

Séta a múltban, a lelkemmel újra,
Egy pillanatra láttalak.
Séta a múltban, indulok újra,
Még keresem az álmomat.

Sírj nyugodtan, sírj, ha kell.
Talán tisztább leszel,
De a dolgok megtörténnek,
Bármit is teszel.

Akkor meg fogod tudni,
Ha már nincs veled,
Hogy mi lehetett volna,
Ha szebben szereted.

Lábtörlő alatt lapul a kulcs,
Rajta állunk koszos cipővel.
Otthonról hozott tulajdonság,
Hogy derekunk nem hajlik kellőképpen.

Keresem, hol a baj,
Pedig egyszerű,
Valami elmúlt, eltűnt,
S ettől lett keserű.

Miért is vagyok itt?
A csoda nem segít,
Szememből látja, szeretnék
Még élni egy kicsit.

Senki ne magyarázza, mi a jó,
Majd beleharapok magam,
És ha kihullanak is a fogaim,
Legalább magamnak csináltam.

Ha nagy leszek, aranyásó leszek.
Nem kell, hogy kinevess.
Meg fogom tanulni az értékes közül
Kimosni a szemetet.

Szívemben a dal megmarad nekem,
újra átélem örök hangjait,
s ha szól az ének, álmodom a világot veled.

Lennék harang, mi érted szól!
Vigasz lehetnék, ha búcsúzol!
Lennék szél, mely elkísér!
Minden dal, ami benned él!

Testedben fürdök meg, érzem illatod,
Átölel a hajnal, újra boldog vagyok.
Senki nem tudhatja meg, hogy itt voltál,
Csak én álmodok, én álmodok.

Ezért kérlek, még egyszer kérlek,
Hogy vigyázz a szívemre, mert félek!
Legyél csak te, és legyek én
A világ közepén.

Kétségek közt, még bírom, még fáj,
Csak tudjam meg végre,
Ha nem kellek már.

Lelkembe égettem fény-mosolyod,
Az emlékeim nem vehetik el.
A múltam az itt van, azt mélyen őrzöm,
Az enyém, csak az enyém.

Ha feladod az álmaid, meghalsz,
Élve halsz meg!
De boldogságot vagy szép halált,
Csak e föld adhat neked!