Depresszió

A közöny néha önvédelem,
A lelket óvja az értelem.

Saját börtönébe zárva,
Folyton a nagy csodákra várva -
Így él a többség.

Nem hittem el, hogy létezik
Akit így lehet, és így szeret.
De bármikor, ha kérdezik
Most már így felel a szerkezet:

Ami érted úgy dobban,
Mint egy erőmű, ha robban.
A szivárványon túl is
Te vagy az álmomban.

Száguld az élet, de én nem maradok le róla,
Ha vége a játéknak, nincs második próba.
Úgy szeretnék megkapni mindent, amit ad,
Hangosan ünneplem, amíg már csak a csend marad.

Rövid boldogságom
A végzet arcába vágom
A halandóság súlyát
A szépségek felülmúlják
Az életre így szoktam rá
Így váltam nyitottabbá
A szeretetre és örömre
Készen a vízözönre.

Jól tudom, hogy ebben a korban
nem lehet az első a sorban,
aki bármiféle értéket
mutat, és nem egy hamis képet.

Én most eldobom a gondomat,
Nem zárhat be egy gondolat,
Kell minden boldog pillanat,
Nem tarthat a súly a víz alatt.

Ha suttogva élsz nagy zajban,
Nem hallja senki, ha baj van.

Az élet ökle
gyomorszájon vágott.
Hol van a bátorságod?
Ne hidd másnak el, hogy
kevés vagy, mert elfogy
az erőd napról-napra!
Ha nem állsz újból talpra.

Annyit jelent az élet neked,
Amennyire értékeled:
Félig üres, vagy félig tele,
A döntés a tiéd. Élj hát vele!

Nincs már
Bennem
Kétely
Az én helyem
Ott van
Mindig
Ahol Te vagy nekem.

Te vagy a szél a szárnyaimnak,
A fény az árnyaimnak,
Minden jót megadtál,
Örökre megragadtál.

Nem vagyok beteg, elveszett, csak néha egy-két dolgot...

Másként látok, hogy ezzel önmagam lehessek,
De nekem is kell egy társ, és hogy igazán nevessek.

Aki itt van a tükrömben
Börtönőr a bőrömben.

A boldogság egy szikrára vár
Csak tőled, hogy bent lángra gyúljon,
A hosszú tél a porba hulljon...