Cinkotai Nagy Ince

Fődolog, hogy az ember mindig tisztában legyen azzal, amit mondani akar.

Bármily gyakorlott szó­nok legyen is valaki, őrizkedjék beszéde fona­lát tulhosszura nyújtani, különben elszakad a hallgatóság türelmének fonala.

A márciusi fellángolás (...) bölcsője volt a magyar alkotmánynak s éppen ezért sírig tartó kötelessége minden ma­gyar embernek, hogy a szabadság ébredésének emlékét, mely csodálatosan összeesik a tavasz ébredésével, minden évben kegyelettel megülje. Csak igy érhetjük el, hogy az utódok soha szem elől ne téveszthessék dicső őseik érdemeit.

A tanítók, akik legdrágább kincsünknek, gyermekeinknek szellemét fej­lesztik; akik az emberiség ideális javaival ajándékozzák meg őket, amelyen rozsda nem fog, mely meg nem vág, a tanítók teszik le jövőnk épületének alapkövét, az ő kezükbe van letéve hazánk boldogulásának sorsa.

Ha a menyasszonyt a mirtuskoszoru, a szives háziasszonyt pedig a vendégkoszoru ékesíti, az anyáknak és nagyanyáknak a kö­rülöttük nyüzsgő gyermekek és unokák ele­ven koszorúja a legszebb ékessége.

Boldog az a család, melynek előrelátható, gondos, övéit szerető feje van s boldog az a város, amelynek bölcs, mindent előre megfon­toló, tekintélyes feje van.

Csak a viszontlátás reménye enyhíti a válás fájdalmát.

A hölgyek nem igen szeretik, ha az em­ber életkorukra emlékezteti őket. Egy nagy­anyának azonban nincsen oka éveinek számát eltitkolnia, sőt büszkélkedhetik vele, akár csak gyermekeinek és unokáinak szép számával.

Mit is érnének a bálok nők nélkül? Olyanok volnának, mint a virág illat nélkül, mint a nap fény nélkül, a rege tün­dér nélkül.

Nem a tér, amelyben vagyunk, teheti többé vagy kevésbbé kellemessé az ott tartózkodást, hanem az ele­ven szellem, amely ott uralkodik, a szellem, melynek bélyegét a benne lakók ráütik, adja meg azt az érzést, amely eltölt bennünket.

Ha két egymásért dobogó, egymást meg­értő szív egymásra talál, meg van vetve alapja annak a szent érzelemnek, amelyen a házasság boldogsága épül. Ez a boldogság azonban ahoz az épülethez hasonlít, melynek állanak ugyan már falai, de nincsen még fedele. Ez a fedél, a házas élet boldogságának betetőzése a gyer­mek.

Nemcsak kötelességünknek teszünk eleget, hanem önzetlen ragaszkodásunknak, őszinte nagyrabecsülésünknek és kimondhatatlan hálaérzetünknek adunk kifejezést, midőn nevenapja alkalmából a mi szeretett osztályfőnőkünket üdvözöljük, aki, mióta átléptük az is­kola küszöbét, atyai jósággal kalauzol bennün­ket a tudománynak és ismereteknek útvesztő labirintusában, akinek vezérlő szelleme mu­tatja meg nekünk az utat, amelyen haladva, a legkönnyebben, legbiztosabban eljuthatunk az ismeretek tömegéhez, hogy ha majd elegendő szellemi kincsesei fölfegyverkezve kilépünk az élet szinpadára, ott is biztosan mozoghassunk s megállhassuk helyünket és a magyar társadalominak hasznos tagjaivá, a hazának pedig derék polgáraivá lehessünk.

Elmúlt egy év! Csak egy atom az örökkévalósághoz viszonyítva s mégis sokszor csaknem elviselhetetlen teher egyesekre nézve. Így hát sokan fel fognak lélekzeni ab­ban a boldog tudatban, hogy a terhet levették róluk és boldogok lesznek abban a reményben, hogy az újév kevesebb gondot és talán egy kevés szerencsét is fog hozni számukra. Mások pedig sajnálni fogják, hogy a szép óév, mely oly sok jót hozott nekik, oda van, visszavonhatatlanul elveszett a múltnak árjában.

Komoly ütés ez az utolsó harangütés az óévben! Egy ismerősünktől kell búcsúznunk, de nem, mint rendesen történni szokott, abban a reményben, hogy viszontlátjuk, hanem ab­ban a teljes bizonyosságban, hogy sohasem fogunk vele találkozni. De éppen azért a búcsúzásnál véssük még egyszer jól emlékünkbe vonásait, hogy gyakran emlékezzünk rá és megőrizhessük jó emlékét.

Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátra­tekint, hogy végignézze az utat, amelyet, ha­bár arcának verejtékével, megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. Némely nap bár eső és vihar nehezítette meg utunkat, egy év se volt olyan rossz, hogy ne hozott volna egy kevés napsugarat is.