Cassandra Clare

Imádom a reggeleket. Tele vannak lehetőséggel.

Néha a legkönyörtelenebb szív mondja ki a legnagyobb igazságot.

Akik nem tudnak szeretni, nem is értik, milyen az.

A múlttal utólag nem lehet mit kezdeni. Mind veszteségekkel növünk fel, csak a rendkívül szerencsések nem.

Némelyik szerelem olyan erős, hogy szinte gúzsba köti az embert.

Mindenkinek akad olyan sebe néha, amivel jobb, ha más foglalkozik.

- A szerelmet sosem lehet gyökerestül kitépni. Ahol egyszer lángolt a szerelem, ott mindig megmarad a zsarátnok. A tábortűz mindig tovább parázslik, mint lángol.
- De végül kialszik, és csak hamu marad utána.

Ez a szerelem (...). Szívesen látjuk a legkegyetlenebb csapásait is, amikor pedig vérzünk miatta, suttogva mondunk köszönetet.

Néha éppen csak azt nem látjuk, ami a szemünket szúrja ki. (...) Ilyen az emberi természet.

Azért féltünk dolgokat, mert becsben tartjuk őket. Azért félünk, hogy elveszítünk valakit, mert nagyon szeretjük. Azért félünk a haláltól, mert becsben tartjuk az életet. Ne kívánd azt, hogy ne félj semmitől. Az csak annyit jelentene, hogy egyáltalán semmit nem érzel.

Ha csak a tényekben hiszel, és megfeledkezel a mesékről, az agyad életben marad ugyan, de a szíved meghal.

A házasság olyan, akár egy hosszú beszélgetés, ami mindenképpen túl hamar ér véget.

A saját szívünknek parancsolni szinte lehetetlen.

Ez a felnőtté válás egyik nagy leckéje: megtanulni, hogy az emberek egyaránt képesek jóra és rosszra.

Előbb fognak kialudni a csillagok, mint hogy elfelejtselek téged.