Berzsenyi Dániel

Minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Barátom! a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit.

Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.

Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.

Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Mikor az ember legnagyobb akar lenni, akkor érzi leginkább semmiségét, s mikor legmagasabbra emelkedik, akkor látja a szédítő mélységet.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Rendeltetésünk nem magányos élet,
s örök komolyság és elmélkedés,
hanem barátság és társalkodás.

A barátság legszebb aktusa az, midőn barátunkat hibáira figyelmessé tesszük.

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk s testünk nem beteg,
Kívánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,
S adhatnak-é mást a királyi kincsek?

S ne kérj az égtől többet, mint adott.
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí, porba nyögők, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.

Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.