Baranyi Ferenc

Ám a semminél
még a betyárbecsület is több
ebben a becsületprédáló ínségben.

Ki vette el dalos kedvét e népnek?
Ki tette, hogy elnémult benne minden,
mi arra volt jó, hogy aszályos évek
vihar előtti csendjén átsegítsen?

Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.

Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta.

Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek,
és főképpen nem tisztességesebbek
nálunk a minket halkra szégyenítők,
kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk.

Magad vagy hát az űrrel.
Világnyi csend körötted.
Magad kivel hitesd már?
Ne tartsd tovább a könnyed.
Nem láthat senki, senki.
Magad látod magad csak.
(...)
Magad vagy. Valld be végre,
hogy régesrég ijeszt már
mi egykor lelkesített.

Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
- ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem,
s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván
hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám,
kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen.

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.

Tél van helyetted - elmentél a nyárral,
tenyérnyi ég sem símogatja formád
fagyott nyomát a parthomokban immár.

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd a gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

Hidd el: csak az a szerelem,
melynek a nász sosem a vége.

Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.