Baranyi Ferenc

Elváltunk végleg, mielőtt
megjelentünk egymás előtt,
én jobbra el - te balra át.

S negyvenkét éve szomjazom
megtagadott csókod, miközben
mások csókjával ajkamon
szénné naponta pörkölődtem,
ám mindig, mindenütt jelen
voltál, te máig csókolatlan,
mivel nem lettél kedvesem:
hű a hiányodhoz maradtam.
Emléked rosszallóan kisért:
csöpp áfonya tengernyi mézben,

mert arra már, hogy visszakérd
amit nem adtál - nincs remény sem.

Én gyűlölöm, akiket te szerettél,
te gyűlölöd, akiket én szerettem.

Nem tudjuk egymás múltját elviselni.
Így
jelenünk is elviselhetetlen.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
megoldás már a visszatérted,
csak úgy maradok meg neked, ha
nem hallod, hogy kiáltok érted,
máskor bennem csodát csodáló
szemed kihűlne most, ha látna,
megfosztva gőgöm mákonyától
visszatérésed megalázna.

Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts - azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.

Az a szörnyű, hogy mikor megbicsaklik
szerelmünk szárnya: rögtön hátranyes,
visszafelé is megtörvén az addig
csupán előre húzott egyenest.
S minek a szárnyalás, ha már alig
hiszi a szárny saját csapásait?

Haragszik a
kedves, itthagy engem,
állj elébe
vers, hogy el ne menjen.

Szerelme ág,
nem moccan a lombja,
légy te szellő:
hajlítsd a karomba.

Szeretek nálad. Meglehet,
szeretlek is. Bevalljam?
Nem.
És senkise kérdje meg,
miért vagyok zavarban.

Hiányos becsülettel
ne számíts becsülésre.
Lehet, hogy a híját
alig venni észre:
akkor sem érvényes,
csakis az egésze.

Aki engem szeret,
nem keseríti a szívemet azzal,
hogy a nyomorúságban
örömidőnket idézi.

Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide -
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
minthogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.

Apai ágon áldás eleimre,
hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
ezért itt élni s tartozni e néphez
vérség szerint lehetek illetékes.
(...)
Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
példázza: mitől jó magyar az ember,
nekik tudom be, nem a vér szavának,
hogy épeszűen szolgálom hazámat.

Ha itt mindenki jól tudta
és világosan látta
és előre figyelmeztetett
és bátran szembeszállt -
akkor ki a fene verte vörösre a tenyerét
a mámorosra hergelt nagygyűléseken?
(...)
És ki vigyorgott vásott diadallal,
amikor a védtelen üzemekből
hazamentette túlméretezett
hányadát az elprédált jövőnek?

Az enyim, a tied mennyi
lármát szűle, miolta
a mienk nevezett elűle - írta Vitéz,
mert még csak nem is sejthette,
hogy a folyamat visszája
még lármásabb viszályt szül majd.

Ám a semminél
még a betyárbecsület is több
ebben a becsületprédáló ínségben.