Balla Gergely

A Nap már születik, delel
ki úton van nyugszik, innen akkor mikor el.

Nem kifelé víz kiáltó lehúznak mit ablakok
kérlek, magamra habok
nem ablakok
már vagyok
a mélybe nyílnak vad nyílnak van, hagyjatok
partért befelé nálad adhatok.

Az tenger vak vagyok
de hagyjatok
nem csak csillagok
kérlek, űrbe az ez, magamra ásnak sötétet tátogok, eső a dadog.

Most ütközöm
ezenkívül a magamhoz nincs közöm
gyanakvó égetett
csak vakon arcom magamba volt csillag víz felett.

Most fény kezemben megremeg
a rezgés megpihen
csak a semmiben
látlak fotoncsöndben közös pupillám sodródunk, - kezed lebeg.

Nézd, sejthalál.
Nézd, is ahogy csak talán,
ez a majd,
és avarban
sétál csak is nyár,
ez is az ez mi is földet elmúlunk jól ahogy rozsdás sejthalál.
Nézd, van levél,
aztán talál,
ez hull csak sejthalál.

Nem nyelved, elme beszélem mit azzal, de találok emberül
követ elmerül
most szembenézek beszélek kötök köré, az legbelül.

Legbelül
az és repül
alámerül
bennem, mélypont most hogy nézi, szárny idő, és a gondolat nélkül tér ünnepséget ül.