B. Radó Lili

(20 idézet)

1896. június 5. — 1977. szeptember 19.
költő, ifjúsági író, műfordító

Figyelés

Könyvek

Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!

Mert nélküled céltalan az út,
minden vágy és ölelés hazug,
hontalan vándor a boldogság,
nélküled a lét csak pusztaság.

Fogadd hát, Kedves, ezt a kis virágot
szívesen tőlem, s e csendes dalt is.
Látod,
csak üdvözölnek s mit sem kívánnak Tőled,
s ha megfakultak, úgyis eldobod őket.

Ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
hajszás Harc és ezernyi Verseny,
gyötrött Dalom, sok véres Versem,
Féltés, Gond, ájult Szerelem,
ne játsszatok többé velem,
nem ér a nevem.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
(...)
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Csengés.
Egy pillanatnyi csend-rés,
majd újra cseng,
és ujra csend.
Harmadszor is. Egy kissé összerezzensz,
szíved verése gyorsúl, ám kezed
a fele úton tétován megáll.
Vajjon nem sorsod zörget-e ma nálad?
(...)
Semmi, kedves, tévedés volt csupán,
akár az életed.

Vedd válladra nyomasztó álmom
Repülj vele messze, át száz határon.
Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem
Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem.

Hát sose légy reménytelen...
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Belefáradtam, hagyd a harcot,
hisz oly hamar öregszünk, meglásd.
Nézz a tükörbe: őszülünk már.

Mikor fogjuk szeretni egymást?

Én, kedves, sohse leszek napsugár,
csak sápadt pír, csak távoli derengés, 
amin az ember egy kicsit mereng; és
virág se vagyok, kitűzni való,
csak fonnyadni, emlékül, szíved mélyén.

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.

Mint néma csónak parttól az éjszakába,
úgy távolodik lelkemtől a lelked.
Vágyakozásod sötét hullámain
úgy siklik tova s mindig távolabb.

Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod, ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely elválasztja az embertől az embert.

Meddő dolog, pajtásom, verset írni.
Nagy a világ, ki hallja meg dalod?

"Rögös az út, sokára értem végét
s addig magamnak eldúdolgatok."

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom