Az Ezeregyéjszaka meséi

(31 idézet)

középkori eredetű arab mesegyűjtemény, melynek változatait különböző szerzők, fordítók és tudósok állították össze

Figyelés

Elkerüli a mély árkot sokszor a vak ember,
Míg egy másik beleesik épen látó szemmel;
Az ostoba ha rosszat mond, nincsen semmi benne,
De az okos ha mondaná, biztos veszte lenne.
Alig tudja megkeresni kenyerét a jámbor,
De a hitetlenre úgy hull minden jó, mint zápor.
Mit eszelhet ki az ember? Mit lehet itt tenni?
Azon, mit a végzet végzett, nem változtat semmi.

Szerelmem csupa láng, tiéd meg csupa jég,
Te alszol, én ülök, míg kékül fenn az ég.
Szivem, szemem felitta csudás szépségedet,
A szívem nem felejt, szememből könny pereg.
Örökké hű leszel, a szád ezerszer esküdt,
Én megtartom ma is, s te meggyaláztad esküd.
Irántam irgalom szivedben nem terem?
Azért jöttél csupán, hogy kínt szerezz nekem?
Ha meghalok, barátim, legyen kövemre írva:
"Itt fekszik egy bünös, szerelme vitte sírba!"
S a szív keserveit ki megpróbálta már,
Szánó tekintetet vet rám, ha arra jár.

Szépsége drága műve Alláh dicső kezének,
Oly drágakő, melyet csodálnak ékszerészek.
Tökéletes csoda, úgy tűnik párja nincs,
Eszed rabolja el, ha egyszer rátekintsz.
Remek vonásain a szépség írva áll,
Hitemre, nincs sehol ily fénylő fénysugár!

Pástétomok! Ti vagytok egyetlen szenvedélyem,
Ha megpillantalak, gyorsabban jár a vérem.
S ó, hogy dobog szivem, mily izgatott ütemre,
Ha illatos kunáfa s vaj, méz a tálca terhe!

Másért ne márts a kék tintába könnyü tollat,
Tárt szív és kéz legyen a lelke minden sornak.
S ha mást nem osztogatsz, szépséget nyujts vele,
Igy lesz irásodon a nagyság kézjele.

Azt hittem, pajzs leszel ellenség kardja ellen,
De lándzsahegy valál, átdöfted gyenge mellem.
Találó nyílvesszőknek hittem barátim lelkét,
Találtak is, de engem: a szívem átalverték.

Menj! Mentsd meg lelkedet, szakítsd el láncaid.
Hagyd el hajlékodat, mint holtak boltjait.
Menj! Lelsz még jobb hazát, jobb földet, szebb szerelmet,
De nem találsz sehol más lelket, mint a lelked.
Hogy élhetsz, esztelen, hol szíved szégyen érte?
Lelsz még hazát, hisz Alláh a Földet tágra mérte!
S bár írva áll a sorsnál, hogy hol talál halálod,
Menj csak, nem tudhatod, halálod hol találod.

A borbély, az gyémánt, ha a mesterségek
Hosszú sora ékes, ragyogó kaláris.
Mert sehol sincs párja a borbély eszének!
Előtte fejet hajt maga a király is.

Mondják: ragyog tudásod, akár a Hold az égen.
De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen?
Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem,
Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen,
Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba,
"Nem kell ez" - mondanák, vetnék szeméthalomba.
Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?
Csak ínség látogatja a szegény asztalát,
Még nyáron sincs kenyér a házában sehol,
És téli öröme a parazsas-csupor.
Az utcán minden eb dühödten ráugat,
Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat,
Kinek könyvében a szegénység meg van írva,
Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba.

Ha tudhatná a ház, ki érkezett belé,
Maga a néma kő vigan köszöntené,
A jó hir hallatára a lábához hajolna:
Úgy lépj be, drága vendég, akár az otthonodba.

Világosság dereng a messziségen át.
Ringó a zsenge ág, de ringóbb teste bája,
Szép a gazellaláb, de szebb az ő bokája.
Szeméből száz halál, gyilkos sugár lövell,
Tüzet gyujt szívemen, kinokkal tölti el.
Hogy megláttam, kitört rajtam a szerelem,
Láz ver, beteg vagyok, mi lesz velem?

Úgy hajlik termete, mint szélben fűzfa ága,
Vágyódó sóhajok szállonganak nyomába.
Mosolygó ajka közt, ha látod fogsorát,
Azt hinnéd, földre szállt a fénylő napvilág.
Hószínü homlokán a fürt olyan sötét,
Hogy éjbe fordul át a fényes déli ég.

A gyeplüjén talán fordít a végzet,
Végzi, hogy szebb napok elébe nézek.
Megáldja életem, nem lesz kemény,
S megadja énnekem, mi csak remény.

Meghal minden író, elássa az idő,
De az, mit ő leírt, idővel egyre nő.
Ezért, amit leírsz, tökéletes legyen,
Ragyogjon a papír a Végitéleten.

A szó felesleges, beszél a két szemem,
Elmondják titkomat, nincs már mit rejtenem,
Jöttödre lám, a könny pillámat elfutotta,
Szívemről hírt adott tekintetem ragyogva.
Nem kell, hogy szép kezed az arcomat becézze,
Elárul szüntelen pilláink rezzenése,
Szerelmet vall szemem, amíg szemedbe mélyed,
S te lángját visszaküldöd, kutatva az enyémet,
E párbeszéd külön kerít a nagyvilágtól,
Csak halkan! Szerelem beszél e suttogásból.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom