Arisztotelész

Hogy (...) a tudománynak nem alkotás a célja, az kiviláglik már a legrégibb bölcselkedők példájából. Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni.

Sok dologban rabszolga az emberi természet.

A jónak az ellenkezője is megvan a természetben, mert nemcsak rend és szépség, hanem rendetlenség és rútság is van ott, és pedig a jónál több a rossz és a szépnél több a rút.

Az igazság kutatása egyrészt nehéz, másrészt meg könnyű. Jele ennek, hogy bár senki sem ragadhatja azt meg méltóképpen, nem is tévesztheti el teljesen, hanem ki-ki tud valami helyeset mondani, ami a dolog természetének megfelel.

Ha (...) az egyes ember semmivel vagy csak nagyon kevéssel járul is hozzá az igazsághoz, valamennyiök összefogásából mégis egy csomó tudás születik meg.

Az igazságot (...) nem tudhatjuk az oknak ismerete nélkül.

Az olyan, akinek számára semmi sem félelmetes, nem bátor, mert akkor lehetne bátor a kő is, meg a többi élettelen tárgy is. Szükséges tehát, hogy a bátor ember érezzen ugyan félelmet, de ennek ellenére megállja a helyét.

Az egészség egyetlen, a betegség meg sokféle.

A hasznos barát nem ismerszik meg gyorsan, a kellemes már inkább.

Az emberek (...) hasonlítanak a borokhoz és az ételekhez. Ezek közül is a kellemest gyorsan megismerjük, ám egy idő múlva ez már kellemetlen és nem édes a számunkra; az emberek esetében ugyanígy van ez. Azt ugyanis, hogy valami feltétlenül kellemes, a végén és egy idő múlva kell meghatározni.

Hitvány emberek is lehetnek kellemesek egymás számára, persze nem mint hitvány vagy közömbös tulajdonságú emberek, hanem például ha mindkettő zenész, vagy az egyik zenekedvelő, a másik meg zenész. És ilyenformán minden emberben van valami jó, ami összekapcsolja őket.

Annál jobb a munka, minél különb az, aki végezte.

Ha a fegyveresek nem boldogok, hát akkor ki más lehet az?

Miként a testnevelés a testnek bizonyos minőséget ad, éppúgy a zene is képes formálni a lelkületet.

Nem lehet játszva tanulni; mert a tanulás fáradságos.