 | Annie Hall(9 idézet) amerikai vígjáték (1977) |
Eszembe jutott egy régi vicc. Elmegy a fószer a pszichológushoz: "Doki, a fivérem megőrült! Azt képzeli önmagáról, hogy csirke!" Mire a doki: "Miért nem hozza be?" Erre a fószer: "Behoznám, de szükségem van a tojásokra." Nos, azt hiszem, mostanában valahogy így vélekedek a kapcsolatokról. Teljesen irracionálisak és őrültek és abszurdak, de folytatnunk kell őket, mert legtöbbünknek szüksége van a tojásokra.
Képtelen vagyok bármit is élvezni, amíg mások nem élvezik. Ha valaki valahol éhezik, már lőttek is az estémnek.
Én az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra. Ez a két kategória létezik. Rettenetes alatt olyan végletes helyzetet értek, ha valaki vak vagy nyomorék, és így csinálja végig az életét. Bármi, ami ezen kívül esik, az nyomorúságos, úgyhogy ha szerencsével túljutsz az életen, akkor örülj, hogy nyomorúságos lehettél.
Azt hiszem, a szerelem olyan, mint egy cápa: ha nem tud előre menni, előbb-utóbb beledöglik.
A színészet a lélek felfedezése, csupa hit, csupa vallás. Mintha az ember megszabadulna a tudatától. Az egész egy vizuális költemény.
Van egy régi vicc: két idős hölgy üldögél egy üdülő teraszán. Azt mondja az egyik: "észrevetted, drágám, hogy itt milyen ócskán főznek?" Mire a másik: "igen, és milyen kicsi adagokat adnak!" Hát ez az! Valahogy alapvetően én is így vagyok az élettel: tele van magánnyal, nyomorúsággal, szenvedéssel, boldogtalansággal, és mégis az baj, hogy olyan gyorsan elmúlik.
Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik és igyekszik megvalósítani, ami az életben nem sikerült.
Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.