Alice Hoffman

Ez a nagyszerű a sötétben: az vagy, aki mindig is voltál, csak nem lát senki.

Isten kezében vagyunk; legjobb, ha elfogadjuk a sorsunkat, és az eleve lehetetlenségekért nem harcolunk.

Bizonyos emberekben benne van a gonosz; olyan aljasság lakozik bennük, amit nem törölhetnek el a körülmények, a szerelem nem alakíthat át valami teljesen mássá.

A szerelem már csak ilyen (...). Egyszerűen eljön az emberhez, és ha eljön, fel kell ismernünk, és talán ennél is fontosabb, hogy meg kell látnunk, mi lehet belőle.

Nem vagyok angyal. Néha abban is kételkedem, hogy ember vagyok-e egyáltalán.

Mindenkinek megvan a választási lehetősége, hogy átírja a saját múltját úgy, ahogyan emlékszik rá. Így az, aki elárult valakit, aki közel állt hozzá, megmenekülhet a bűntudat és a megbánás fájdalmától. Akit nagy veszteség ért, élete nagy terhe ellenére tovább tud élni. Elfelejthet bizonyos részleteket, másokat fontosabbnak tarthat, így az átélt nehézségek ellenére erőt meríthet a múltból.

Vele egy nap jobb volt, mint nélküle egy egész élet.

A szerelmet sohasem bánja meg az ember.

Hagytam, hogy a szerelem sodorjon, mint a folyó; magával ragadjon az áramlata, nem harcolok ellene többé.

Az ember két okból mondja meg meg az igazat egy másik embernek: amikor ki akarja adni magából azt, aminek terhét képtelen tovább cipelni, vagy azért, hogy történetük ne vesszen el velük.

Ha nem lenne bánatunk, és nem lenne bűnünk, akkor angyalok lennénk, az angyalok pedig nem tudnak férfiak és nők módjára szeretni.

A világ változatosabb és csodálatosabb, mint azt az emberek többsége gondolná.

Az élethossz az élethossz, akár egyetlen éjszakán vagy száz éven át tart.

Az emberek vagy emlékeznek napjaink hőseire és gazembereire, vagy elfelejtik őket, de minden, amit a bátrak tettek, amik voltak, velünk marad.

A szerelem sohasem olyan, amilyennek várjuk.