 | Alberto Moravia(18 idézet) |
Az ember néha arra ébred föl reggel, hogy minden ellen lázadozik. Semmi sem jó. És aznap vagy azokban a napokban, amíg csak ki nem keveredik belőle, moralista lesz.
A hiúság különös vadállat: nyugodtan alszik esetleg a legdurvább rúgásokra is, de halálra sebezve riadhat fel egy piciny horzsolásra.
Ha egy nő odaadja magát egy férfinak, azzal teljesen kiszolgáltatja magát neki, s nincs többé semmi eszköze, hogy a férfi cselekvését a maga akarata szerint irányítsa.
Hogyha a kövezet közt, a téglák közt, a keskeny földszegélyben gyökeret verhetett ez a smaragdzöld bársonyos élet, (...) talán az én életem számára is van valamelyes lehetőség, hogy tovább folytatódjon, s virágot hozzon, ha gyökerei nem is hatolnak mélyebbre, mint a moháéi, ha fennmaradásához éppen úgy beéri valami icipici táplálékkal, s valójában nem is más, mint valami penész a házak tövében.
Miért van az, hogy akik bizonyos előírások szerint akarnak élni, vagy bizonyos eszményekhez akarnak alkalmazkodni, azoknak a lelkében szomorúság és méreg lakozik, s hogy van az, hogy azok meg, akik elfogadják életsorsukat - s ez a sors főleg semmiségek, sötétség és gyengeség -, azok olyan gyakran vidám és gondtalan emberek?
Úgy gondoltam: bizonyára mindenkivel előfordul, legalább egyszer naponta, hogy úgy érzi, élete a szorongásnak valami kimondhatatlan és képtelen pontjába szűkül be. Csak hát ennek tudata rájuk sem tesz semmi látható hatást. Utána elmennek otthonról, mint jómagam, járnak-kelnek, és játsszák őszintén őszintétlen szerepüket. Ez a gondolat csak megerősített abban a meggyőződésben, hogy az emberek, kivétel nélkül, méltóak a szánalomra, ha másért nem, már csak azért is, mert élnek.
A szánalom (...) a szerelem leggonoszabb ellensége: ha gyűlöltem volna, talán remélhettem volna, hogy egyszer majd megszeretem. De nem gyűlöletet, hanem... szánalmat éreztem, s így tudtam, hogy soha nem lesz bennem iránta más érzés, mint az eltávolító hidegség és iszony.
A jósággal és ártatlansággal az emberek nem tudnak mit kezdeni, s talán ez az élet egyik legnagyobb rejtélye; nem tudnak mihez fogni azokkal az erényekkel, melyeket a természet oly bőkezűen adományoz, melyeket szóban mindenki magasztal, s amelyek aztán csak arra jók, hogy növeljék a boldogtalanságot.
Mintha valamikor az álmainkban már találkoztunk volna, találkát beszéltünk volna meg, most pedig a valóságban pontosan ezt élnénk át.
A fiatalság nem látja azokat a dolgokat, melyek a jelenben vannak, hanem a távoli jövőre függeszti a szemét. Pedig semmi sincs a jövőben, nem is lehet: az embernek csak a jelenhez van köze. Az évek múlásával egyre kevesebbet törjük a fejünket a jövőn, és egyre többet gondolunk a jelenre. És persze a múltra.
A kíváncsiság egy bizonyos ponton túl zavarodottságra, szellemi vakságra vall. A kíváncsi ember nagyon, nagyon hétköznapi. Ezt a legékesebben épp a kíváncsisága bizonyítja.
Az élet kapcsolatokon múlik, nem erkölcsi megítéléseken, és idejében tudomásul kell venni, hogy egy új kapcsolat az összes előtte létezőt átrendezi.