Agyagási Károly

Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
De most vidám írást ne várjanak tőlem,
Kínnal, fájdalommal van tele a lelkem.
Hogyha víghoz fognék, semmiképp se menne,
Legfeljebb egy hitvány paródia lenne.

Bánat, szomorúság a lélek edzője,
Akinek sok jutott, ne féljen hát tőle.

Ne bízz abban, hogy téged más megsegít,
Sokaknak okozta vesztét téves-hit.
Ha most összeszeded végső erődet,
Csengő szavad, fényes múltad biztosítja jövődet.

Lelked s korod úgy állítsd a munkába,
Hogy azt még az idegen is bámulja.
Tiszta erkölcs, jószív legyen fegyvered,
A dicsőség koszorúját bizonyosan Te nyered.

Árpád vezér, Szent István és Szent László,
Látjátok, hogy halványodik a zászló?
Mátyás, Bethlen, Bocskay és Rákóczi,
Dicsőség és szabadságnak oszlopi.
A múlt fényét hozzátok a jelenbe,
Reményt támasztani sajgó szívekbe.

Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.

Meglévő kincsét az ember megszokja,
Értékét, ha elvész, csak akkor tudja.

Repülj gondolatom ki a nagyvilágba,
Hogyha megszülettél, mért is lennél zárva?

Itt születtem, nevekedtem s élem hosszú éltem;
Milyen furcsa, hogy magamat idegenben érzem.
A világ ki van fordulva régi jó sarkából,
Ki is jutott a fülünknek a nagy csikorgásból.

Minden fajta írók, költők, publicisták,
Tárjátok fel gyorsan nemzetünknek múltját.
E gyönyörű képet másoljátok úgy le,
Hogy a hitvány jelen megdöbbenjen tőle.
Hirdessük, kiáltsuk ki a nagyvilágba:
Hogy a magyar nemzet nem sűlyedhet sírba!

Én az örömtől akarok meghalni,
Mit a sok kín után nem fogok elbírni.
De ha ily szép halál nem jutna számomra,
Átokkal, szitokkal szállok a pokolra.

Tán jobb volna elbutultnak lenni,
Fiatalkorunkra nem is emlékezni,
Így tán napjaimat könnyebben elbírnám,
Fiatalságomat, - ha vissza nem sírnám!