Ágai Ágnes

(20 idézet)

1932. április 9. —
író, költő, műfordító

Figyelés

Könyvek

Olyan megőrizhetetlen
egy mosoly, egy csók, egy simogatás,
egy virágillat a nyári kertből,
egy fellobanásnyi mindörökre.

Olyan nehéz volt
vállamnak a fej,
mellkasomnak a szív,
szívemnek a hiány,
amíg nem jöttél!

Szeress! Mélyen és rendíthetetlenül!
Szépen, gyengéden és erősen!
De nézd meg, hogy kit,
Mert a csalódás a földre terít.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám... baj van.

Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm.

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben. (...)

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!

Vissza kellene adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?

Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.

Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket, aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó.

Én hiszek még a Télapóban,
csak ráhagyom Anyára és Apára,
hogy ők hozzák az ajándékot,
hadd örüljenek.

Mindenki siet, senki sem ér rá,
halaszthatatlan élnivalója van.
Csak dédike ül csendesen a napon,
vele lehet beszélgetni. De süket.

A felhő olyan,
mint egy felfújt hópehely.
Mint a borotvahab Apa arcán.
Mint egy hálóing a fregolin.
Mint egy ősz asszony hajmosás után.

Szüleim rólam tömören:
egyik fülén be, másikon falra hányt borsó.

Nem tudom pontosan kifejezni,
amit érzek, ezért vagy hallgatok,
vagy azt mondom, amit mindenki mond.
Így remélem, hogy megértenek.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ