Ady Endre

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.

Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.

Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od`adnék
Egy csókodért nem kell az élet!

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. (...) Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért... Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek.

Ki társam lenne, nekem nem kell
S vágyottam nem vágy társul
S aggulok éhes szerelemmel.

Akarom, hogy szeressetek,
Akarom, tisztán lássatok,
Akarom, hogy szeressetek.

Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az élet. Mindig szép és mindenütt. Fetrengett a lelkem sokszor porban is, sárban is. De mindig új és új magasságai jöttek az életnek.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyanak össze.

Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.