Szent Ágoston: Szent Ágoston vallomásai

Szent Ágoston: Szent Ágoston vallomásai

(10 idézet)

Szent István Társulat

Két évtized szentjei közül is kiemelkedő egyéniség Hippói Szent Ágoston. Vallomásainak tizenhárom könyve nemcsak az ókeresztény, hanem a világirodalom legnagyobb művei közé tartozik. Stílusának egyik sajátossága állandó érzelmi hullámzása, mely különös ritmust ad latin és magyarrá lett prózájának: egyszerű, hétköznapi szavakkal tér vissza-vissza múltjába, gyerekkorától élete derekáig, majd újra meg újra olyan zsoltáros-imádságos hangba lendül át - szinte észrevétlenül -, mely páratlanul költőivé teszi vallomásait. A világirodalomban ő az első, aki úgy figyeli meg a gyermeket, ahogy századunkban a gyermeklélektan tudósai. Felismerései másfél évezreddel előzik meg Rousseau-t, aki vallomásai írásakor példaképnek tekinthette őt, mert ugyanolyan imádságos hanggal kezdi az írást: "Úgy tárom fel bensőmet, ahogyan te magad látod, Örökkévaló..."
A keresztény etika, melynek része a ragaszkodás az igazsághoz, készteti önvallomásra Szent Ágostont. Minden írásában a világ rendje, az isteni harmónia kívánása található meg. Krisztust tekinti annak a fénynek, mely az embert a legtisztább cél, az Isten országa felé vezeti.

Vallás

Lelkem érzéseit is emlékezetem őrzi. Nem úgy, ahogy a lélek maga érzi őket, mikor megrohanják, hanem egészen más módon: az emlékező erő saját természete szerint.

14. fejezet

Háttal álltam a világossághoz, arccal a megvilágított tárgyakhoz, természetes, hogy így arcom, mely a megvilágított dolgokat szemlélte, világosságot nem kaphatott.

Nem tudtam, hogy lélek az Isten, következőleg nincsenek tagjai, nincsen hossza és szélessége, nincs tömege, mert a tömeg okvetlenül kisebb bármelyik részében, mint egészében. Tehát ha felteszem is, hogy végtelen, kisebb lenne a bizonyos térrel meghatározott rész, mint a végtelen egész, következőleg nem tud a maga egészében mindenütt egészen ott lenni, ahol van. A lélek pedig ilyen, s Isten is ilyen.

3. könyv, 7. fejezet

Oh igazság, igazság! Mennyire lelkem mélyéből vágyódtam már akkor utánad, mikor folyton és minden vonatkozásban emlegettek előttem - üres szóval és temérdek vastag könyvben! Mit tálaltak fel ezeken a tálcákon feléd kívánkozásomnak? A napot, holdat, gyönyörű alkotásaidat, de mégis csak munkáidat s nem téged magadat! S még munkáid közül sem a legméltóbbakat! Mert ragyogók ezek ugyan és égitestek, de lelkes teremtéseid mégis előbbrevalók. S az én éhes, szomjas vágyakozásom nem azon, bár legelső, dolgaidat kívánta, hanem téged, Igazság, akiben nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak.

3. Könyv, 6. fejezet

Mint a tudatlan orvosban megcsalódott ember, rendszerint a jó orvosra is vonakodik rábízni magát, ilyen volt az én lelkem állapota is. Hit nélkül nem lehetett meggyógyulnia, de, hogy hamis hitre ne tévedjen, vonakodott az ápolást elfogadni.

6. könyv, 4. fejezet

Az Írás első forgatásakor nem úgy gondolkoztam, ahogy most beszélek. Akkor úgy láttam, hogy a Szentírást Cicero nagyszerű könyvével egy napon említeni sem lehet. Tudós gőgömnek nem tetszett benne a szerénység, viszont értelmem nem tudott behatolni mélységeibe. Pedig ez a könyv olyan, hogy együtt nő azzal, aki gyermeklélekkel kezdi olvasni; én azonban felfuvalkodott és tetszelgő nagyságomban magamhoz méltatlannak ítéltem, hogy gyermekké alacsonyuljak.

3. könyv, 5. fejezet

Ez a könyv soha be nem csukódik, ez az írás soha fel nem göngyölődik előlük, mert te vagy könyvük, írásuk örökké; mert magasra emelted őket írásod erőssége fölé. A Szentírást a lent lakó emberi nem gyöngesége fölé rendelted, hogy legyen mire föltekintenie, s megismernie könyörületességedet, amely az idők beláthatatlan folyamán keresztül folyton tanúságot tesz rólad, az időknek is alkotómesteréről.

13. könyv, 15. fejezet

Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember másvalamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek.

Gyönyörűen mondta valaki, hogy barátja az ő "lelke fele". Én is úgy éreztem; lelkem az övével egybeforrva egy lélek volt két testben. S talán azért irtóztam tovább élni, mert nem akartam fél-életet; s azért féltem meghalni, nehogy, akit annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon.

6. fejezet

Az ember természetes vágyódással szereti az örömet is, az igazságot is, de mindegyiket gyakran rossz helyen keresi.

10. könyv, 23. fejezet

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom