 | Jean Webster: Kedves Ellenségem!(11 idézet) Hogy mi nehezebb, száztizenhárom árva gondját viselni, egy árvaházat eligazgatni minden szakmai tapasztalat nélkül – avagy puhára főzni, mosolyra fakasztani egy mogorva, goromba, ámde tiszteletre méltó skót orvost? |
Az a rémes a vakációban, hogy amint elkezdődik, a boldogságra máris felleget borít a tudat, hogy hamarosan véget ér.
Ha az ember önző módon csak magára gondol, és semmibe veszi a mások életét, nem kerülheti el végzetét.
Ha két ember nem illik egymáshoz, nincs a világon olyan szertartás, amely egyesíthetné őket.
Nekem valójában fogalmam sincs róla, mit jelent az, hogy "megbocsátani". Nem foglalhatja magában a "feledés"-t, az ugyanis fiziológiai folyamat, és nem függ az akarattól. Mindannyiunknak van egy csokorra való emlékünk, amitől boldogan megszabadulnánk, de valahogy épp ezek a legragaszkodóbb természetűek.
Nem lenne isteni embergyerekeknél is bevezetni a téli álmot? Igazán élvezet volna eligazgatni egy árvaházat, ha az ember október elsején ágyba dugná az aranyos kicsikéket, és ott maradnának április huszonkettedikéig!
"Az ember életében mindig van egy Horn-fok, amin vagy túljut, vagy hajótörést szenved." Rettenetesen igaz; csak az a baj, hogy az ember nem mindig ismeri fel a maga Horn-fokát. Néha ködben vitorlázik, és mire észbe kapna, már zátonyra is futott. Az utóbbi időben úgy éreztem, elérkeztem életem Horn-fokához.
Ha az ember gyerekekkel dolgozik, abban van valami építő, valami derűlátó - mármint ha az ember az én derűs életszemléletemmel nézi.
Ha a "megbocsátás" annyit jelent: megígérem, hogy többet nem beszélek valamiről - nos, ezt kétségtelenül meg tudom tenni. De nem mindig okos dolog magunkba fojtani egy kellemetlen emléket. Ott forr, erjed a mélyben, és átjárja az embert, akár a méreg.
Minél többet tanulmányozom a férfiakat, annál jobban megszilárdul az a meggyőződésem, hogy mindegyikben egy kölyök lakik, csak olyan nagyra nőtt, hogy már nem lehet elfenekelni.
Reményteljesnek tartom azokat a gyerekeket, akikben van elegendő spiritusz a komiszkodásra; annál lehangolóbbak azok, akik puszta tehetetlenségből mintagyerekek.
Eddig nem is tudtam, mennyire megnyugtatja az embert a szép környezet. Az este csak ültem, és néztem, milyen szépen csillog a tűz fénye új-ódon kandallórácsomon, és doromboltam elégedettségemben.
170. oldal