 | Adam Foulds: Eleven útvesztő(12 idézet) 1840 körül járunk, egy Londonhoz közeli erdős vidéken, High Beachben. Itt működteti elmegyógyintézetét Matthew Allen, a karizmatikus orvos, aki mindig újabb és újabb nagyszabású tervekkel áll elő, s aki, bár korábban egyszer már súlyosan eladósodott, most éppen soron következő ígéretes vállalkozásához keres befektetőket. Itt, az intézet falai között él John Clare, az egyszerű sorból származó költő, akit egykor ünnepeltek a nagyvárosi kritikusok, de most mentális zavarokkal küzd; és melankóliában szenvedő testvére kíséretében ugyancsak ide érkezik a harmincéves, a hírnév kapujában álló másik költő, Alfred Tennyson, akit Allen kamaszlánya, az okos és büszke Hannah tüntet ki rajongásával. |
Az erdő önmagába hal, növekszik, miközben a formák elenyésznek, felfalatnak, újból meghosszabbodnak.
26. oldal
Semmi szégyellnivalót nem látok abban, ha valakinek családja van. Általában nem olyasmi ez, amiben dönthetünk.
28. oldal
A túlzott szakosodás véleményem szerint nem segíti a tudományt. Ha egyesítő erejű gondolatokat keresünk, muszáj minél szélesebb körű szellemi tevékenységet folytatnunk.
29. oldal
Az, hogy valami soha nem történt meg korábban, még nem jelenti azt, hogy soha nem is történhet meg.
53. oldal
Mi haszna folyton kérdezni? Mintha a gondolkodás a legcsekélyebb mértékben is segíthetne. Semmit nem lehet érvekkel létrehívni. Ami létezik, az létezik. Csak egyetlen dolognak van haszna: ha az ember szétfoszlatja maga körül a gondolatfelhőket, ha a semmiben létezik. Ha semmivé válik. Ha ugyanolyan üres, mint a hideg. És vár.
63-64. oldal
A közönség ízlése egyre inkább a hasznos könyvekhez és a prózában írott regényekhez pártolt. De a költészet fennmarad. A civilizációnak mindig is szüksége volt rá.
168. oldal
Jöjj, szép tavasz, jöjj, tünde, enyhe lég!
A felhő kebliből, míg zene kél,
És rózsaszirmok árnyas fátyla rejt,
Ereszkedj hát a földjeinkre le.
James Thomson(átvett idézet)
178. oldal
Szeretni azt az életet, amelyik lehetséges: ez is szabadság. Talán nincs is másféle szabadság.
227. oldal
A sorscsapások éket vernek az emberek közé. (...) Részben éppen ez a rendeltetésük. Isten küldi őket ránk, így kényszerítve bennünket, hogy Őhozzá folyamodjunk, hogy belássuk: Ő a mi igaz menedékünk, hogy csapodár és szeszélyes embertársaink megbízhatatlanságától elvezessen bennünket Krisztus menedékébe.
235. oldal