 | Victor Hugo: A nyomorultak(39 idézet) Az író több mint egy évtizedig, 1850-től 1862-ig tartó száműzetésében született talán legismertebb regénye, A nyomorultak. Az alaptörténet egyszerű: Jean Valjeannak, a szökött fegyencnek nem bocsát meg a társadalom, s a férfinak emberfeletti erőfeszítésébe kerül, míg végre sikerül „rendes emberré” válnia. Ellenfele Javert rendőrfelügyelő a külsőséget, a látszatot istenítő burzsoázia tipikus képviselője, aki végül is belátva kudarcát, öngyilkos lesz. Az izgalmas fordulatok, a különleges helyzetek és a végletes jellemű szereplők a romantika egyik legnagyobb alkotásává teszik a regényt. Az író több mint egy évtizedig, 1850-től 1862-ig tartó száműzetésében született talán legismertebb regénye, A nyomorultak. Az alaptörténet egyszerű: Jean Valjeannak, a szökött fegyencnek nem bocsát meg a társadalom, s a férfinak emberfeletti erőfeszítésébe kerül, míg végre sikerül „rendes emberré” válnia. Ellenfele Javert rendőrfelügyelő a külsőséget, a látszatot istenítő burzsoázia tipikus képviselője, aki végül is belátva kudarcát, öngyilkos lesz. Az izgalmas fordulatok, a különleges helyzetek és a végletes jellemű szereplők a romantika egyik legnagyobb alkotásává teszik a regényt. |
Van-e valaki, aki ne vette volna észre önmagán a lélek ama különös képességét, hogy a legviharosabb, a legszélsőségesebb helyzetekben is csaknem higgadtan tud okoskodni? Éppen ebben rejlik mindenütt jelenvalósággal bonyolított egységének csodája.
Találkoztam az utcán egy nagyon szegény fiatalemberrel, aki szerelmes volt. Kalapja ócska volt, ruhája ütött-kopott, könyökén lyukas, cipőjébe befolyt a víz, lelkébe beszűrődött a csillagok ragyogása.
Ó, jaj annak, aki csak testet, alakot, látszatot szeretett! A halál megfosztja mindettől. Igyekezzetek lelket szeretni: azt majd újra megtaláljátok.
Egymás mellett feküdni, ugyanabban a sírban, kéz a kézben, és időnként szelíden megsimogatni egymás ujjait: elegendő volna nekem az örökkévalóságra.
Tudjátok-e, milyen furcsa ez? Én sötétségben élek. Van valaki, aki elment, és magával vitte a napfényt.
Azon a napon, amikor olyan nő kerül az utadba, akiből a fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni.
Két okból szoktuk bámulni a csillagot, mert ragyog és mert kifürkészhetetlen. Közvetlen közelünkben azonban van egy sokkal elbűvölőbb és sokkal mélységesebb titok: a nő.
A jövő sokkal inkább a szív ügye, mint az értelemé. Szeretni: íme az egyetlen érzelem, amely magáévá tehet és betöltheti az örökkévalóságot. A végtelennek szüksége van arra, ami kimeríthetetlen.
Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul.
Elegendő futólag megpillantani egy mosolyt valakinek a lilafátylas fehér selyemkalapja alatt, hogy lelkünk bevonuljon az álmok palotájába.
Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek.
II. kötet, 34. oldal, Európa Könyvkiadó, 1966.
Minden jó tulajdonság valami fogyatkozásba fajzik; a takarékos közel van a fösvényhez, a bőkezű a pazarlóval rokon, a derék majdnem párja a hencegőnek; a nagyon jámborban van már egy kis szenteskedés; éppen annyi bűn van az erényben, mint amennyi lyuk Diogenes köpenyén.
637. oldal