Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein

Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein

(17 idézet)

Helikon Kiadó

Karácsony Benő meleg érzelmeket, mély humánumot takaró cinizmusával jellegzetes, érdekes színt képvisel a két világháború közötti magyar irodalomban. Ebben a regényében a Napos oldal magabízó, igaz művészetért, emberségért küzdő, boldogságot, szépségeket kereső rokonszenves hőse, Felméri Kázmér jelenik meg újra. Itt már nem a napos oldal derűs fényénél szemléli a világot. Sikertelenségek, kudarcok sorozata van mögötte. A kapitalista társadalom kegyetlen embertelenségében gyengének bizonyult szertelenül ide-oda csapkodó fegyverével. A társadalomtól elvonultan, a természet ölén akarja megkeresni a megnyugvás ösvényeit. De a háború készülő, fasizálódó társadalom fojtogató hatása ide is elér. Fiát elragadja a csillogó színeket ígérő város, az osztályharcban elesnek legmegbecsültebb barátai, szépnek induló szerelmét tragédiába fullasztják az egyéni lázongásokkal ledönthetetlennek bizonyuló társadalmi válaszfalak. Újabb csalódásokkal megrakodva, de tapasztalatokkal gazdagodva, most már ilyen gondolatokkal indul a küzdés szép színterére: "Jó érzés ez, hidd el, a nagy mű szorgos és közös atomjának lenni. Ha van egy hasznos gondolatod, oszd meg másokkal, s ha van egy fél rőf szalonnád, ne fogyaszd el egyedül a sötét kamrában, hogy senki se lássa."

Könyv, film, zene, hangoskönyv akár 27% kedvezménnyel!

Magyar szépirodalomRegény

Egyedüli példányok vagyunk. Valamennyien. Az ember tartson ki ritkasága mellett.

Az ember (...) mindig boldogtalan, leszámítva azt a három, négy pillanatot, amikor azt hiszi, hogy boldog. Ez azonban a mi hibánk. Belénk mérgezték azt a felelőtlen szamárságot, hogy azért szültek bennünket, hogy boldogok legyünk, holott tudvalévő, hogy a természetnek nincsenek velünk ilyen irodalmi törekvései. S mihelyt nem úgy érezzük, hogy boldogok vagyunk, beüt a baj, teleharsogjuk a világot azzal, hogy boldogtalanok vagyunk. A boldogság az az ismeretlen elem, amelyet senki sem fog feltalálni.

14. fejezet

Kergetni, sürgetni az időt, hogy múljék, hogy legyen szíves már elmúlni - ezzel tölti az ember életének nagyobbik felét. Minő megfontolatlan baromság, amikor a pillanatok mélyében annyi a tanulságos s annyi az elásott kincs.

13. fejezet

Az én türelmem olyan, mint a giliszta. Apróra metélheti (...), akkor is van benne élet.

10. fejezet

Az ember (...) a természetnek egyik leghaszontalanabb mirigye. A bűnkiválasztó mirigye.

10. fejezet

A világon (...) nem az értelem uralkodik, hanem a korlátoltság, nem az igazság szeretete, hanem az igazság látszatának megbecsülése.

10. fejezet

Az ember legtöbbször a maga képzelgéseire haragszik, s aztán ott terem a valóság, s kiderül, hogy sokkal csenevészebb, sokkal törpébb, hogysem megérdemelné áldozatos haragunkat.

10. fejezet

A nőkben még van az általános szerelmi féltékenységen kívül ezer kisebb fajta féltékenység is, amiknek legtöbbje az irigységgel tart rokonságot.

10. fejezet

Gyanúsak voltak nekem mindig a szív emberei, akik állandóan a más lelkiismeretén zörgettek, s a jóság kellemetlen ragacsát izzadták magukból. Röviden, nem az az ember voltam, aki mindig készen van arra, hogy valami magasztos dologtól meghatódjék.

10. fejezet

A geometria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.

9. fejezet

- Azt mondja, szeretett? (...) Hogy van az, hogy én ezt sohasem vettem észre? Csak a vágyait láttam.
- Valószínűleg (...), mert a szeretet az értékesebb drágakő. Az ember nem heverteti. Kazettába rakja. Esetleg kulcsot is csináltat hozzá. A vágy csak féldrágakő.

9. fejezet

Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről.

5. fejezet

Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névre szóló fájdalom.

5. fejezet

Aki szereti a gúnyt s azt olyan szorgalmasan ápolja felebarátaival szemben, annak szemrebbenés nélkül kell tűrnie, ha olykor őt is telibe találja egy eltévedt cseresznyemag.

4. fejezet

A sorsnak (...) nyilván káröröme telik benne, hogy megajándékozhat bennünket ilyen Vitézjancsikkal és Vakondlikakkal. Próbára akarja tenni a türelmünket. Ha az ember körülnéz egy kicsit, bőven talál ilyen jellemtörpéket. Amikor az állam rájuk varr valami címet, a zsiráf sem hordhatná magasabban a fejét, mint ők. De nézd meg, hogy összeomlik a sok vitézjancsi, ha az állam visszaveszi tőlük kölcsönadott tekintélyét. Léket kapnak, és kimegy belőlük a levegő, mint a marhahólyagból. Olyan szánalmasak, hogy az ember elfelejt beléjük rúgni.

2. fejezet

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom