Idézetek a szeretetről és a kapcsolatokról
(114)
Milyen csoda, hogy vannak kibírhatatlan emberek, de nagyobb csoda, hogy ha szeretjük, akkor kibírjuk őket.
Csak azon tudunk igazán segíteni, akit szeretünk, és csak attól tudunk segítséget elfogadni, akit szeretünk, s akiben hiszünk.
Nincs meghittebb hely, mint egy szeretetreméltó ember otthona, s nincs jobb társaság, mint a szeretetreméltó embernek bizalmas köre. A megbocsájtás, az elnézés, az udvariasság és a szeretet illatos levegője ez, melybe tudattalanul is vágyik az, a ki jó emberek között érzi jól magát.
Tudatosítsuk, hogy a szeretet szükséges a jó kapcsolatokhoz, de nem elégséges hozzájuk. A legjobb kapcsolatok soha nem pusztán szeretetből épülnek. Munkát igényelnek, nem is keveset.
Műszaki hasonlattal élve, az érzelmi szeretettank teletöltése éppolyan elengedhetetlen a házasságban, mint a megfelelő olajszint biztosítása az autó működéséhez. Ha üres szeretettankkal akarjuk működtetni a házasságunkat, azzal jóval nagyobb kárt okozunk magunknak és társunknak, mint ha olaj nélkül próbálnánk autót vezetni.
Ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött.
Az embernek szüksége van arra, hogy fontos legyen. Ez az egyik legalapvetőbb emberi igény. Ha valakivel nem törődnek, annak az élete hanyatlásnak indul. Ha nem érzi, hogy fontos valakinek - legalább egyvalakinek -, akkor az egész élete jelentéktelenné válik. Ezért a szeretet a lehető legjobb terápia.
A szeretet abban mérhető és érzékelhető, hogy mennyire vagyunk képesek együtt járni az utunkat, s mennyire tudjuk együtt élvezni minden egyes lépését, bár a megpróbáltatás is része lehet.
Félünk túlságosan szeretni, nehogy kiderüljön, hogy a másiknak semmit se jelentünk.
Szeretem magamat... és ez jó. Nagyon jó. De nem önmagában. Mert nem csak magamat szeretem. Téged szeretlek. Mély, igazi, önzetlen szeretettel, végtelen szerelemmel. Mert hozzád tartozom. És te hozzám. Mert te vagy én, és én vagyok te. Egyek vagyunk. Egy lélek. És így nem csak téged szeretlek. Hanem önmagamat is. Benned.
Azokhoz az emberekhez tartozom, akiket szeretek, ők pedig hozzám tartoznak - azt, hogy ki vagyok, sokkal inkább ők határozzák meg: a szeretet és a hűség, amellyel viszonyulok hozzájuk, mint bármely szó vagy csoport.
Mesélsz... és én hallgatlak. Boldogan. Mert ez a mese csodálatos. Mert ez a mese igaz. Mert ez a mese kettőnké. Mert ebben a mesében mindent meghallok. Mindent, amit szavakkal nem mondasz el. Mindent, ami a szavakon túl van. És én hallom ezt a mesét. A legszebbet. Amit a szemeiddel mesélsz. Amit a szemeimmel hallgatok.
Kettőnk csendjében.
Nem figyelünk egymásra eléggé. Nem külön-külön kellene figyelni, hanem együtt és naprakészen, akármilyen fáradtak is vagyunk. Kíváncsinak kell lenni minden egyes új gondolatra, új vágyra, nem mondhatjuk azt, hogy jó, ezt most inkább kikerülöm, nem szeretnék vitát, inkább legyen béke. S egyszer csak arra ébredünk egy reggel, hogy valahol útközben elveszítettük a másikat, már tudjuk, mire gondol, merre jár, amikor nincs velünk. Míg, ha nem veszítjük el a kíváncsiságunkat, és tényleg végighallgatjuk, akármilyen fáradtak is vagyunk, hogy a másik mit gondol erről-arról, s kialakul az értelmes beszélgetés egymás között, a végén meg lehetne nyugodni, s tovább fogni a másik kezét, kiérdemelve az "örök" szerelmet és szeretetet.