Idézetek a világról
(392)
Valamikor régen minden más volt. Régen az embereknek volt otthonuk, voltak szüleik, és mindenki iskolába járt. Városokban bővelkedtek az országok, és az országoknak volt vezetőjük. Az emberek kalandból vagy pihenésképpen utaztak, nem a túlélés miatt. De mire én felnőttem, a nagyvilág beteg viccé vált. Elképesztő, milyen gyorsan szabadeséssé tud válni egy megcsúszás, a szabadesés pedig pokollá, ahol úgy éltünk, mint a szellemek egy kísértetvilágban.
Mi van, ha létezik egy másik világ, amelynek más a nyelve? Mi van, ha lehet másképp látni, hallani, érezni? Még sosem éreztetek semmit onnan, legbelülről? Sosem villant fel semmi a szemetek előtt? Nem szólalt meg egy hang a fejetekben? Még ha nem is voltatok benne biztosak, a tudás nem dobogtatta meg akkor is a szíveteket?
Ha az emberiség nem gondolkozik azon, miért nincsenek társai a világűrben, akkor mi érdekelje?
A gond nem az, hogy rossz van a világban, hanem hogy jó is van. Mert különben kit érdekelne?
A világ (...) nagy, ijesztő és kérlelhetetlen. Mégis képesek vagyunk életben maradni odakint is.
Felesleges optimista illúziókban ringatni magunkat: most egy korszak végén járunk. Nyugaton évszázadokon át különféle folyamatok bomlasztották - eleinte alig érzékelhetően, majd földcsuszamlásszerű gyorsasággal - az emberek normális és legitim intézményeit, elferdítve a létre, cselekvésre, megismerésre és küzdelemre vonatkozó emelkedettebb szemléletet. Ráadásul ezt a szédítő gyorsaságú zuhanó mozgást "haladásnak" nevezték. Mindenki a "haladás" himnuszát zengte, és azzal áltatta magát, hogy ez a civilizáció - az anyag és a gépek civilizációja - a par excellence civilizáció, az egész világtörténelem előre elrendelt célja. Egészen addig, amíg ennek az egész folyamatnak a végletes következményei rá nem döbbentettek némelyeket az újjászületés szükségességére.
Amikor még sokkal fiatalabb voltam, néha elképzeltem, hogy az égbolt csak egy könyvillusztráció, és mi mindannyian biztonságban fészkelünk a borítók között. Ha pedig meg tudnám találni azt a könyvet és kinyitnám, mindannyian kiszabadulnánk anélkül, hogy meg kellene küzdenünk a Kegyes Úrral.
A víz a levegő halálából született, a föld a vízéből, a tűz a földéből, a levegő a tűzéből. Az örökös táncuk során az elemek túltöltődnek, és ebben a sorrendben erednek egymásból.
A változást nem lehet megállítani. Minden véget ér, amit ismerünk. Nem afelől kell dönteni, hogyan szálljunk szembe vele, hanem hogy hogyan éljük túl.
Megyek a szökevényekért, mert még bajuk esik. Idegen számukra a terep, ahol járnak, és a Föld legádázabb szörnyei veszik körül őket: emberek.
Legendás állatok és megfigyelésük c. film
A kezdetek előtt nem volt semmi: se föld, se menny, se csillagok, se égbolt, csak a formátlan-alaktalan ködvilág és a szakadatlanul égő tűzvilág.