Valentin-napi idézetek
(116)
Minden nap jön. És minden nap hoz magával valamit. Hol rosszat, hol jót. De sosem érkezik üres kézzel. Van, hogy tőled függ, elfogadod-e, amit hoz, de van, hogy nincs döntési lehetőséged. Aztán jön egy nap, szokás szerint bekopogtat, és elakad a lélegzet. A dobozra az van írva: Élet. Izgatottam nyitom ki. És valóban. Élet van benne. Az életem. Te.
Két pici csokikocka. Kicsomagolod őket, és egy kis tálkába teszed. És mivel meleg van, egymás mellett olvadni kezdenek. Olvadnak, olvadnak, míg teljesen felolvadnak. És ekkor már nem lesz két külön csokikocka. Már nem lesz te és én. Már csak MI leszünk. Együtt. Összeolvadva. Eggyé.
Szeretlek. Ha akarom, ha nem. Nem én döntök. De ha dönthetnék, akkor is akarnám. Mert nem elég a langymeleg, nem elég az éppenhogy, nem elég a félpohár, nem elég a tizenkilenc. Nem elég a másolat, sem az utánzat, vagy a majdnem olyan. Nem azért, mert én így akarom. A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tenger sem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehet arról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És a szív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad.
Az igazi ünnep váratlanul születik. Egy napon meglep. Egy kedves jókívánság formájában, egy levélben, egy elírt névben... egy "véletlen" találkozásban. Ahogyan te érkeztél. Ahogyan te születtél. Az én életemben. És azóta minden nap ünnep. Minden leveled, minden szavad, mosolyod ünnep. Minden, amit nekem adsz. Mert nem a dátumtól ünnep az ünnep, hanem az érzéstől, amivel ünnepelsz.
Tél van. Havasak a háztetők, varjak keringve kárognak a házak felett, emberek csúszkálnak a jeges járdán, szürke a kép az ablak keretében. Hideg, rideg, barátságtalan. Tél van. És benne tavasz. Bennem tavasz. Szökkenő szarvassal, csivitelő madarakkal, zöldellő fákkal, napsütéssel... és egy nyíló virággal. A legszebb virággal, ami csak létezik a Földön. A legszebb érzéssel, ami csak létezik a Földön. Veled.
Hajdanán ezeregy kívánsággal égtem, de abban az egy vágyamban, hogy téged ismerjelek, minden más elhomályosult.
A szív nem ismer több számot. Csak egyet. Az Egyet. Az Egyetlent. Téged.
Talán ott vagy mindenhol. (...) Odafent a rózsás színű felhőkben. Idelent a hajnali harmatban. Bármerre járok, téged kereslek. És bárhol vagyok, téged látlak.
A létezés gyönyöre nem arányos a létezés időtartamával. A tartalom függvénye. És te vagy számomra a legértékesebb tartalom.
A szerelem olyan szorosan és bensőségesen láncol hozzád, hogy semmi mással nem tudok foglalkozni és sehová sem tudok eljutni. Minden más vágytól, akár attól is, amely legjobban megfelel jellememnek és lényemnek, meg tudok szabadulni, de lehetetlen kiirtanom azt az érzést, amely fájdalmasan, de elhallgathatatlanul súgja a fülembe a nap és az éjjel minden percében, hogy te vagy Isten legédesebb, legkedvesebb teremtménye.
Téged a tenyeremen hordozni, imádni, neked és csak neked élni: ennyit akarok még ezen a földön.
Naptól virít, naptól hervad a rózsa...
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.
A Valentin-nap az anyagiakról és a megkülönböztetésről szól, arról nem is beszélve, hogy rettenetesen egészségtelen az a sok csokoládé.