Szomorú idézetek
(891)
Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.
Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat.
Az élet túl rövid - vagy túl hosszú - ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ilyen pocsékul éljem le.
Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna.
- Hiányzol - mondom.
- Hiányzom? De hát itt vagyok melletted.
- Ez a legrosszabb. Amikor úgy hiányzik valaki, hogy közben ott van melletted.
Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.
Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.
A veled együtt nevetőket könnyen elfeleded, de soha nem feleded el azokat, akikkel együtt sírtál.
Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.
Nincs elviselhetetlenebb betegség a szív fájdalmánál. Olyankor úgy érzi az ember, mintha ténylegesen is beteg lenne. Eltelik néhány hét, és egyszer csak azt érzed, hogy jobban vagy. Aztán pár óra alatt minden újra összeomlik.
Ha valaki szomorú, szép sem lehet. A gondolatai is megszépítik vagy elcsúfítják az embert.
Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?