Idézetek a szomorúságról és a vigasztalásról
(35)
Elhallgatom a panaszos ajakat,
Mely azt mondja, hogy a szive megszakad;
Panaszkodjék, majd megenyhűl utána,
Könnyűl a szív, ha más részt vesz bajába.
Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély,
Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér;
Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út,
Amit soha, soha senki meg nem tud.
Ne félj a szomorúságtól, nem marad így! Az óriáskerék alján vagy éppen, de tudd, hogy emelkedsz majd fölfelé, az élet egy óriáskerék.
A negatív érzéseidnek is megvolt a maguk értelme. Szembe kellett nézned velük - a keserűségeddel és a pesszimizmusoddal -, és el kellett döntened, hogy többé nem akarsz ilyen lenni.
Egy szomorú gondolat, de még a szomorú gondolatok sorjázása sem jelenti azt, hogy szomorúak lennénk. Viharban sétálva érezzük a szelet, de tudjuk, hogy nem mi vagyunk a szél. Így kell bánnunk az elménkkel is. Úgy kell átélnünk a szélvihart és a záport, hogy közben tudjuk, ez csak időjárás, és a rossz idő elmúlik.
Ahhoz, hogy a lélek sötét éjszakáján biztonsággal átjussunk, hinnünk kell magunkban és abban, hogy az élet jó. Még akkor is, ha nem érezzük, és főleg akkor, ha nincs rá bizonyítékunk, döntsünk és cselekedjünk úgy, mintha elhinnénk azt, hogy az élet támogatja gyógyulásunkat, fejlődésünket és a végső sikerünket.
Biztos veled is megesett:
a szomorúság úgy csap állon,
hogy a fény-kárpit szétreped
s az élet értelmetlen álom.
Sötét a szív, halál-hideg
s hogy önmagunkat fölvidítsuk,
mint irgalmas nővéreket,
emlékeinket odahívjuk.
Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko
Az egymást követő kiábrándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (...) az az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell.
Ha a hozzám közel állónak rossz kedve van, akkor az enyém már nem is olyan érdekes, az a dolgom, hogy segítsek, ahogyan tudok.