Idézetek a szomorúságról és a vigasztalásról
(30)
Ne félj a szomorúságtól, nem marad így! Az óriáskerék alján vagy éppen, de tudd, hogy emelkedsz majd fölfelé, az élet egy óriáskerék.
A negatív érzéseidnek is megvolt a maguk értelme. Szembe kellett nézned velük - a keserűségeddel és a pesszimizmusoddal -, és el kellett döntened, hogy többé nem akarsz ilyen lenni.
Egy szomorú gondolat, de még a szomorú gondolatok sorjázása sem jelenti azt, hogy szomorúak lennénk. Viharban sétálva érezzük a szelet, de tudjuk, hogy nem mi vagyunk a szél. Így kell bánnunk az elménkkel is. Úgy kell átélnünk a szélvihart és a záport, hogy közben tudjuk, ez csak időjárás, és a rossz idő elmúlik.
Ahhoz, hogy a lélek sötét éjszakáján biztonsággal átjussunk, hinnünk kell magunkban és abban, hogy az élet jó. Még akkor is, ha nem érezzük, és főleg akkor, ha nincs rá bizonyítékunk, döntsünk és cselekedjünk úgy, mintha elhinnénk azt, hogy az élet támogatja gyógyulásunkat, fejlődésünket és a végső sikerünket.
Biztos veled is megesett:
a szomorúság úgy csap állon,
hogy a fény-kárpit szétreped
s az élet értelmetlen álom.
Sötét a szív, halál-hideg
s hogy önmagunkat fölvidítsuk,
mint irgalmas nővéreket,
emlékeinket odahívjuk.
Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko
Az egymást követő kiábrándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (...) az az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell.
Ha a hozzám közel állónak rossz kedve van, akkor az enyém már nem is olyan érdekes, az a dolgom, hogy segítsek, ahogyan tudok.
- Már rég össze kellett volna szedni magam. (...) Hát nem mondhatom, hogy kapkodok. Mást se csinálok, mint sajnálom magam.
- Na és? Sajnáld csak, ha ez segít, és ne törődj senkivel. De aztán ne legyen bűntudatod amiatt se, hogy jól érzed magad. Vannak súlyosabb bűnök is a világban, mint hogy valaki boldog.
Valahányszor kikívánkozott belőle a sírás, visszafojtotta könnyeit, hogy aztán éjjel kitárulkozó őszinteséggel suttogja el bánatát a holdfénynek, olyankor a sós cseppek lassan elkacskaringóztak az ajkáig, ő lenyalogatta és szipogott. Határozottan hitt benne, hogy odafent létezik az igazság, a hold az. (...) Ő az, aki meghallgatja és megérti.
Talán ezért nem tud sírni, döbbent rá hirtelen, ahogy száraz szemmel a mennyezetet bámulta. Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki megvigasztalja? És ami még rosszabb: ha úgysem tudja megvigasztalni magát?
Lehetnek szomorú pillanataim, zavaros gondolataim, de fölöttem itt van a nagy Én, aki mindent ért, és nevet a gyötrődéseimen.
A bánat egyetlen gyógyszere a napfény, a friss levegő, a kellemes társaság és a jó zene.