Csalódással kapcsolatos szomorú idézetek
(25)
Csak magára gondolt, mintegy beletemetkezve porrá omlott álmaiba, elcsüggedve, betegen s feneketlen bánattal tele; és hirtelen meggyűlölve ezt a mesterséges légkört, amelyben annyit szenvedett, friss rétekre áhítozott, áldott falusi nyugalomra, békességes életre a szülőház árnyékában egyszerű, jó szívekkel.
Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.
Már ismerem az emberi
viszonylatok
koordináta rendszerét
az érdekek bonyolult szövevényét
érzelmek tarkabarka mértani
alakzatainak
felívelését s mélybezuhanását -
és egyre szomorúbb leszek.
Könnyek, vaskések, hová lettetek?
Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?
Kettőnk között már rég a szél bolyong.
Üres vagyok, mint körülöttem a korhadt csend. Kemény kavics a szájam sarkában a megzsugorodott izomcsomó, alattomosan lapul a helyén, nem rándul.
A tragédiák az élet nagy lesből támadói: akkor vetik az emberre magukat, amikor az éppen a legkevésbé számít rá.
Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen.
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élő halott.
Minden, amiben hittünk,
Oda-van, oda-van, oda-van
És szerencsés
És boldog, ki csak önmagáért
Boldogtalan.
Nem tudtam elaludni aznap éjjel. A fürdőszobai tükörben fürkésztem, vajon megváltozott-e az arcom reggel óta. Kiült már szemem, szám köré a kétség?
A jó mindenkor elkésve jön, mindig későn készül el, amikor az ember már örülni sem tud neki istenigazában.
Nagy, gomolygó felhők úsznak odafönt. Az ilyesmiről mindig eszembe jut, hogy valójában egy nyomorult kis bolygón élünk.
Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott,
A megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok.