Szomorú idézetek
(914)
Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
De most vidám írást ne várjanak tőlem,
Kínnal, fájdalommal van tele a lelkem.
Hogyha víghoz fognék, semmiképp se menne,
Legfeljebb egy hitvány paródia lenne.
Úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Úgy éreztem, hogy a világnak van egy konkrét vége, ahol befejeződik, csak odáig kell elsétálni, és utána már a világon kívül leszek, ahol elmúlik a homály, és kisüt a nap. Csak a tábláig kell elmenni: VILÁG, piros vonallal áthúzva. Lehet, van ott egy határőrbódé, a vámos elkéri az útleveledet, belepecsétel, és mehetsz Isten hírével, kifelé a világból.
A boldogságnak nincs jelen ideje. A boldogságnak csak múlt ideje van. Most tudom, hogy akkor boldog voltam, de akkor nem tudtam, hogy boldog vagyok. Csak a boldogtalanságnak van jelen ideje, igaz, ennek múlt ideje és jövő ideje is van. Ez nem igazság.
Esténként, hogyha kihunyt már az alkonyat,
én búcsút intek és várom halálomat,
s rideg napoknak hajnalára ébredek,
köszöntve újra kínnal teli életet.
A pokolból nincs menekvés. (...) Bár bizonyos tekintetben a földi élet is pokollá válhat, ahonnan nincs menekvés.
A fény akár egy kis szikrájával is képes átváltoztatni a csüggedt szomorúságot halhatatlan örömmé.
A jó dolgok még jobban ízlenek, amikor az embernek nincs lelkiereje. Már sokszor megfigyeltem. Ha az ember a legszívesebben megdöglene, akkor a csokoládé a mindennaposnál is finomabb.
Vészes éjjel villám csapkod a romra -
Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül.
Az életem tele lesz hétköznapi szenvedéssel, amiben nincs semmi különleges. A szenvedés nem tesz különlegessé, és az sem tesz különlegessé, ha úgy teszek, mintha nem szenvednék. Ha beszélek vagy akár írok róla, attól a szenvedés nem válik hasznossá. Az sehogy sem érhető el.
A boldogtalanságot a legjobban olyan különbségként határozhatjuk meg, ami a képességeink és a várakozásaink között fennáll. Egy kétlabdás zsonglőrnek nem szabad megpróbálnia a háromlabdás zsonglőrséget, hacsak nem élvezi a próbálkozást.
Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolyogni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.