Szomorú idézetek
(833)
Nincs engedély az átkelésre,
A remény nyomai elenyésznek,
A vágyban telt napok bánattá szelídülnek.
Ne várj rám
A bú másik börtönében.
Szinte már el is felejtettem, miért szerettem annyira olvasni régen. Most újra rájöttem: az illúzió miatt. Bármiről is szól egy könyv, annyira sosem lehet borzalmas, mint az életem.
Amióta ősz lett a nyár,
csak ténfergek a fák alatt,
s csak fütyörészem összevissza
a jó szomorú dalaimat.
Amióta ősz lett a nyár,
olyan sanzonos minden gondolat,
az egész világ moziba ment,
én meg maradtam magam alatt.
Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy eredendően szomorú személy erőnek erejével nevetni próbál.
Sötét az élet
és nincsen benne semmi jó,
s majd eljövend a nagy itélet,
hol törve lészen a dió.
A lelkünkben rejtegetett sebek fájnak a legjobban. Viszketnek és húzódnak, fölszakadnak, véreznek. Ahogy a kín és a szorongás gyarapszik az ember fejében, az még egy nyílt vágásnál is veszélyesebb.
Egy elegáns ruha meg egy tűsarkú sokat dob egy nőn. Hát még a gondok és a csapások... na, azok képesek csak igazán egy fiatalból, hipp-hopp, felnőttet csinálni.
Az élet hosszú szívás-széria, s a boldogság csak ritka, rövid reklámszünet benne.
Itt maradtál egyedül.
Merre tovább?
Kiderül, és persze nem igaz,
hogy nincsen semmi baj,
de kicsit jobb lesz holnap.
Nem tudjuk, hogy ha most bánt bennünket valami, nem egy későbbi örömünk titkos csírája lappang-e benne.
A nagy veszedelmet s a sors óriási csapásit bátrabban kiállja sok, mint a mindennapi kis sérelmeket, halk elaljasodást s mindenekfelett a kétest.