Szomorú idézetek
(960)
Nincs annyi papirosa a világnak, hogy tele nem írnám azzal a sok fájdalmas eszmével, ami tollam elé jön.
Kihalt szívemből minden fény forrása.
Most sötét vagyok, sötét.
Sötét, mint az ég,
melynek csillagjai aludni mentek.
A létet vágyban átölelve,
riadva nézem a homályt.
Magam se értem, hogy mi ver le,
magam se tudom, hogy mi bánt.
Istenem Uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szökségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.
Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb, elröpöltem volna.
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.
Hiába várom,
hogy egy halandót szeressenek:
a világot azért járom,
hogy végre eltemessenek.
A legtöbben azt hisszük, a depresszió külső tragédiák, stressz vagy sötét gondolatok hatására alakul ki, gyakran azonban spontán alakulnak ki depressziós epizódok az agyban, azok vezetnek aztán sötét gondolatokhoz.
Ó bánat, én szeretlek tégedet,
mert nem vagy olyan, aki engem itthagy.
Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy,
sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd,
szegény szivem sötét, bús tűzhelyét.
Csak úgy beszélj velem,
mert szeleburdinak tűnő,
de könny-komoly lelkű folyók
tanítottak a tagadásra,
és úgy akarom,
ne legyen soha bennem
olyan hatalom,
mely megtiltaná,
hogy kicifrázzam a bánatom.
Neked tudnod kell hogy van az
mikor az idő nem halad,
mikor az óra szinte áll
s csak vár az ember, mire vár,
mikor a gondnak nincs neve
mégis rohannod kellene,
el kell jutnod valahova
innen, csak nem tudod hova,
csak ahol vagy csak onnan el
csak ez az óra múlna el
csak ez az este múlna el.
Állandó, monoton rossz belül: ez a szétfolyó homály, amit érzek. Ami azonmód lecsap, ha kicsit nem figyelek, ha nem töltöm ki valami őrülettel az időt.