Szomorú idézetek
(1023)
Szomorúnak lenni, sírni és gyászolni rossz. Folyamatosan a történteken rágódni, elmesélni, beszélni róla szintén rossz. Vidámnak és boldognak kell lenni, mint a Susan Sarandon-os amerikai filmekben. Az jó. Akkor is, ha valami rossz történik, mert akkor legfeljebb egy snitt erejéig sírhat Susan Sarandon. De nem úgy, ahogy én, mert Susan Sarandon szépen sír. Éppen csak bepirosodik, aztán könnybe lábad a szeme, és maximum két-három könnycsepp csordul ki szép, barna szeméből. Majd máris mély levegőt vesz, szipog, nagyokat pislog, és vége is van a szomorúságának. Mert ő erős, megállíthatatlanul erős a mozivásznon, csakúgy, mint az anyám, amíg én zokogok, remegve és keservesen napokig zokogok, az arcom takonytól és könnytől nedves és dagadt, a testem egyszerre fáradt és dühös, és folyamatosan vádolom magam, vádolom a környezetem, és nem bírom abbahagyni a sírást, nem úgy, mint anyám filmjeiben Susan Sarandon.
Egyetlen egy örömtelen ember is képes arra, hogy az egész házban tartós rosszkedvet és állandó lehangoltságot okozzon, és valóságos csodának kell történnie ahhoz, hogy ilyen ember ne legyen a házban! - A boldogság távolról sem ilyen ragályos betegség - ennek mi lehet az oka?
Az a tény, hogy szomorú vagy, nem azt jelenti, hogy valami nincs rendjén. Csupán azt jelenti, hogy szomorú vagy. Mindössze azt fejezi ki, hogy ember vagy. Függetlenül attól, hogy pontosan mit is érzel, ez az érzés egyszerűen csak van.
A méltóságteljesen kezelt szomorúság békévé változik, de csak akkor, ha először megengeded magadnak, hogy megéld.
Olyant, aki úgy érezze, hogy élte
boldog, s eltöltvén idejét úgy menjen el innen,
mint eltelt vendég, oly ritkán lel csak az ember.
Képtelen vagyok megérteni, miért tűnik mindenki olyan savanyúnak. Hiszen annyi izgalmas dolog van a világon! Én például képes vagyok órák hosszat eljátszani egy evőkanállal vagy akár egy üres kartondobozzal.
Az a tény, hogy néha összetörtnek érezhetjük magunkat, hozzátartozik mélységes emberi mivoltunkhoz, nem pedig jellemgyengeség. Ha valami gyengeség, az sokkal inkább a félelem szenvedésünk tényleges meglátásától, valamint az az ellenállásunk, hogy bölcsebben foglalkozzunk vele.
A testi fájdalomhoz hasonlóan a lelki fájdalomnak is megvan a maga oka. Ez utóbbi pedig nem tekinthető betegségnek, inkább egyfajta hírnök szerepét tölti be - egy olyan hírvivőét, akit túlságosan gyakran figyelmen kívül hagyunk.
Nem mindig választhatjuk meg, hogy szenvedünk-e vagy sem, de azt eldönthetjük, hogy szenvedésünk hiábavaló volt-e vagy sem.
Mindig azt hajtogatják, milyen nagy bölcsek voltak
a régiek, az őseink, de énszerintem
nem tudtak azok semmit: kitaláltak
szebbnél szebb dalokat az ünnepekre,
lakomákra, mikor úgyis örül az ember,
bezzeg azt nem bírták kifundálni, hogyan
lehetne dallal meg lantpengetéssel
meggyógyítani azt, aki bánatában őrjöng.