Szomorú idézetek
(852)
Évekig emlékekből és a fantáziám alkotta jelenetekből éltem, csak ez maradt, nem volt más kapaszkodóm. A boldogtalanok trükkje ez, ami mindig beválik.
Mindig ugyanazok a dolgok ismétlődnek, és mindegyikünk csak jelentéktelen pont a világegyetem végtelenségében, és mégis, ha egy kislány elveszíti a játékát, ügy tud sírni, mintha vége lenne a világnak. Miért annyira ragaszkodó minden gyerek? Miért nem változott ez semmit az evolúció során? Ugyan mire jó az a sok haszontalan bánkódás?
A bőrt, vágást, sebet össze lehet varrni, de azzal csak a külső sérüléseket lehet meggyógyítani. Nekem minden bajom belül van.
Amikor az ember szeretne kifejezni valamit, bizonyos szenvedések el tudják juttatni olyanfajta reflexióra, hogy így vagy úgy, de képes lesz elfogadni ezt a szenvedését, és megtanul vele élni. Aztán utána pedig átalakítja kreatív energiává.
Néha elkövetkezik az a pillanat, mikor a boldogság mellett kell dönteni, mivel túl sokáig szomorúnak lenni nagyon kimerítő dolog.
Akinek az elméje mentes a vágytól, azt egy isten sem teheti nyomorulttá. És megfordítva, akinek az elméjében vágy lakozik, azt a világegyetem összes istene sem szabadíthatja meg a szenvedéstől.
Át kell élni mindent, ami szörnyű. Minél nyomorultabb az életed, annál közelebb vagy az igazsághoz, a lét magjához.
Az ember eljut egy pontig, amikor nem bír gondolkodni. Csak érez. Azt érzi, hogy meg akar állni. Azt érzi, hogy a gyomra ég, és tudja, hogy enni akar. Azt érzi, hogy a feje tele van vattával, és tudja, hogy aludni akar. Azt érzi, hogy a torka összezárul, tűz fut szét a karján-lábán, a szíve szinte kitöri a mellkasát, és tudja, hogy futni akar.
Igenis nyavalyog az ember, ha boldogtalan - hétévesen meg pláne - később úgy sincs semmi értelme.
Búba merültnek mondd: a bánat nem örök,
A gond is elrepül, akár az örömök.