Szomorú idézetek
(814)
Amikor anyám méhéből a világra jöttem,
miért nem mindjárt síromba estem?
Nyugodhattam volna akkor, szemem
örökre alva, hogy bánatot soha ne lásson...
Az élet olyan szomorú. Annyira szomorú, mégis mindannyian benne vagyunk. Benne akarunk lenni. Ragaszkodunk hozzá; mind azt keressük, ami vigaszt nyújt nekünk.
Azon a keskeny résen szivárog be a szomorúság, ahol a látszatok és sekélyességek világát beengedted.
Elválaszthatatlan társam az, amit mindközönségesen mélabúnak, orvosi szaknyelven pedig - ha kezelésre kerül a sor - depressziónak nevezünk. Gyakori jelenség ez nem csupán az emberek, hanem feltehetőleg egyéb állatfajok között is. A vele együtt járó búskomorság elfátyolozza ugyan a kedélyt, egyszersmind azonban belátóvá tesz, világosságot vetít egynémely szakadékba. Nem létezne nélküle művészet.
Nem ritka, hogy az emberek egy negatív élményből pozitív következtetésekkel kerülnek ki.
Az idő mindig valóságos, a rossz döntések keserűsége jelzi, hogy a perc létező dolog, szenvedni hónapokon át lehet, tűrni a savanyú vágyakozást. Várni, hogy elmúljon, hogy enyhüljön.
Nem szabad saját szomorúságomon rágódni. El kell kerülnöm ezeket a gondolatokat, le kell foglalnom magam. Úgyhogy megyek tovább. Olyan problémákkal foglalkozom, amelyek kihívást jelentenek, amelyek lekötnek fizikailag és szellemileg is. Úgy tűnik, az utam még messze van a végétől.
Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
És aztán teljes élete
Vezeklés, bűnhödés:
Legelső boldog napja az,
Amelyen sírja kész.
Az önsajnálat és a múltba révedés hihetetlenül sok energiát visz el. Ezt az erőtartalékot inkább arra fordítom, hogy előre menjek, és hasznos dolgokat hozzak létre.