Szakítással kapcsolatos idézetek
(548)
Valakinek már a kapcsolat ideje alatt megterhelő az eltávolodás, hogy megváltozott valami, és így megkönnyebbülést hoz a döntés. Másoknak a szétváláskor olyan, mintha kihúzták volna a talajt a lábuk alól. Megszűnik egy pillanat alatt az a koordináta-rendszer, amiben addig léteztek, az egyetlen, amiben el tudták képzelni magukat, amiben azt hitték, szeretve vannak.
Akit elveszítünk, azt nem lehet pótolni. Tartalmas kapcsolatok összeomlása után nincs tünetmentes gyógyulás. De nem is hiszem, hogy jó lenne, ha hiányérzeteink, csalódásaink nyomtalanul múlnának el.
Egy szerelemnek nem akkor van vége, mikor a szerelmesek elválnak, hanem mikor az egyik új szerelembe kezd.
A közhiedelemmel ellentétben a fiúk, férfiak is egészen mélyen élik meg a szakítást, sőt, megkockáztatom a szakmai tapasztalataim alapján, hogy néha jobban összetörnek, mint a lányok, csak nem engedik meg maguknak azt a kiszolgáltatottságot, hogy ezt mások is láthassák.
A szakítás egy fontos dolognak a végét, a testi-lelki-szellemi kapcsolatunk lezárását jelenti, ami lehetett bármilyen rövidke is, de az életünk, a történetünk részévé vált.
A szerelmi kapcsolatainkban érzelmileg kiszolgáltatottá válunk, ezért a szakítás veszteségélménye rendkívül megrázó. Fel kell dolgoznunk, hogy nem kellünk, nem eléggé kellettünk a másiknak. A legtöbben úgy élik meg, hogy egy részük meghal ilyenkor, ami pótolhatatlan, és ami így, ebben a formában már nem lesz újra. Minden ilyen csalódás arra késztet, hogy legközelebb óvatosabbak legyünk, hogy ezt ne tehessék meg velünk.
Van, akinek az a sorsa, hogy örökké a szívedben maradjon, még ha távozik is az életedből.
Ez a gond azzal, amikor el akarsz engedni valakit. Hogy olyan, mint valamiféle gyilkosság. Vagyis inkább gyilkosság-öngyilkosság. Meg kell ölnöd az emlékeidben élő személyt, és meg kell ölnöd saját magadnak azt a verzióját, amelyiknek annyira szüksége volt erre a személyre.
Gondoljunk bele, hogy mit jelent a szakítás maga: valaki, aki jobban ismer minket, mint bárki más, elfogadhatatlannak ítélte személyünket. Ez az igazi csapás szociális identitásunkra. Ez fáj igazán a szakításban.
Ő eltűnt a homályban, és magával vitte az életét. De a furcsa az, hogy az én életemet is magával vitte.
Azt, hogy darabokra törted a szívem, mindenki tudja énekelni valakinek.
Én sose szerettelek, és
sose akartalak; csak mindennél
jobban, s mert mindennél jobban,
ezért az ijedtség, s az, hogy eldobtalak.