Idézetek a sírásról
(214)
Azért teremtette Isten a könnyeket, hogy kitisztíthassuk a lelkünkben porként lerakódó fájdalmunkat.
A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fűzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk.
A gyász gyakran egy évig tart az emberéletben, ennyi volt hagyományosan a gyászidő is - állítólag ennyi idő alatt lehet egy vödör könnyet összesírni. Ma inkább a semmit sem jelentő elengedés szóval próbáljuk megúszni a fájdalom megélését -, de ezt a korszakot nem elengedni kell, mint egy romantikus papírhajót a vízen, hanem megsiratni.
A világot a köszönet és a bocsánat viszi előre, meg a sírás és a jó helyre célzott harag.
Van egy belső törvény, amely szerint soha nem szabad sírva fakadni, ha a kelleténél több okunk van rá.
Ne kérj bocsánatot, amiért sírsz. Ezek áldott könnyek. A belsőd ezen a sajátos módon kommunikál veled.
Mindig csodálattal néztem, ahogy a tus szétszalad a vizes akvarellpapíron. Most az arcom a papír, a fájdalom festi rá a portrét.
E könnyek, melyek fel-feltörnek,
Úgy kínoznak és elgyötörnek,
A mosolyunkat megtapossák,
De lelkünket tisztára mossák.
Ha sírok, akkor a könnyeimmel lemoshatom magamról a halált, de legalább a szagát. És holnapra minden könnyebb lesz!
Amikor sírsz, feloldódik benned valami. Megváltozol. Megkönnyebbülsz, és hirtelen másképp látod a világot. Néha előfordul, hogy a sírás után rögtön nevetni kezdünk.