Idézetek a sírásról
(176)
Ürül a lélek a síráskor
ürül a bánattól
ürül a magánytól
ürül a gyásztól
ürül az elfojtástól
ezért hát sírjatok
sírjatok születéskor
sírjatok halálkor
sírjatok mindig
ha szerelmet láttok.
Amikor az ember sírni kezd, a nevek szavakra, a szavak szótagokra, a szótagok betűkre bomlanak, és a világ abban a pillanatban összeomlik, abban a pillanatban véget ér, a lét és a nemlét egyetlen porfelhőben összekeveredik egymással.
Hadd sírjak! éjbe borulva
a végtelen sivatagban.
Pihen a teve, pihen a hajcsár,
némán számolva virraszt az örmény;
én meg, mellette, a mérföldeket számolom
innen Szulejkáig, sorra veszem újra
az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat.
Hadd sírjak! nem szégyen a sírás.
A siró férfi jó.
Azok a könnyek sohase fájnak,
Melyeket ejtünk;
A siratástól, könyhullatástól
Tisztul a lelkünk.
A könnyeinknek semmi értelme, semmi haszna, senki nem törli le őket, ha mi magunk nem tesszük meg.
Néha a patakokban ömlő könnyeink gyógyítanak meg, és a már elviselhetetlen szenvedésből születünk újjá és felszabadult, boldog emberré.
Ha sírnom kell, akkor sírok, mert erősebbé tesz az, hogy bevallom a gyengeségemet.
Nem mindig áldásosak a könnyek. Jólesők és gyógyítók, mikor hosszú gyülekezés után végre kiömlenek a szívből - előbb nehezen, majd egyre könnyebben és édesebben; a fájdalom néma kínja megenyhül általuk... De vannak hideg, fukaran szivárgó könnyek, cseppenként szorítja ki őket a szívből a súlyosan és mozdíthatatlanul reá települt bánat: ezek örömtelen könnyek és nem adnak enyhülést.