Idézetek a sírásról
(171)
Hadd sírjak! éjbe borulva
a végtelen sivatagban.
Pihen a teve, pihen a hajcsár,
némán számolva virraszt az örmény;
én meg, mellette, a mérföldeket számolom
innen Szulejkáig, sorra veszem újra
az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat.
Hadd sírjak! nem szégyen a sírás.
A siró férfi jó.
Azok a könnyek sohase fájnak,
Melyeket ejtünk;
A siratástól, könyhullatástól
Tisztul a lelkünk.
A könnyeinknek semmi értelme, semmi haszna, senki nem törli le őket, ha mi magunk nem tesszük meg.
Néha a patakokban ömlő könnyeink gyógyítanak meg, és a már elviselhetetlen szenvedésből születünk újjá és felszabadult, boldog emberré.
Ha sírnom kell, akkor sírok, mert erősebbé tesz az, hogy bevallom a gyengeségemet.
Nem mindig áldásosak a könnyek. Jólesők és gyógyítók, mikor hosszú gyülekezés után végre kiömlenek a szívből - előbb nehezen, majd egyre könnyebben és édesebben; a fájdalom néma kínja megenyhül általuk... De vannak hideg, fukaran szivárgó könnyek, cseppenként szorítja ki őket a szívből a súlyosan és mozdíthatatlanul reá települt bánat: ezek örömtelen könnyek és nem adnak enyhülést.
Nem értem, a férfiak miért utálják, ha a nők könnyeznek. Talán azt hiszik, hogy ez nekik szól, és rosszul vannak ettől a fajta felelősségtől. Pedig a sírás egy nyelv, mellyel a feszültséget kommunikáljuk. Néma perlekedés Istennel.
Tartsd vissza a könnyeidet, tegyél úgy, mint aki OK. Vagy zokogj a zuhany alatt - a víz a könnyek terepszínű álcázása.
Amikor a múlt olyan emléket idéz az eszünkbe, amely feltép egy régi sebet, hirtelen az összes többi sérülés is a felszínre kerül, olyannyira, hogy a lélek vérezni kezd, és addig abba sem hagyja, míg térdre nem rogyunk, és ki nem tör belőlünk a zokogás.