Reménytelenséggel kapcsolatos idézetek
(436)
Az ember egy pont után eljut oda, hogy a szenvedés és kín a lételemévé válik, olyanná, mint a sűrű levegő, ami maró atmoszférájával lassan a szakadék szélére kergeti azt, akit rabul ejt.
A bajban, az embert próbáló helyzetekben sokkal könnyebben kovácsolódnak barátságok, és válnak az emberek szövetségessé.
A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbéli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk.
Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?
Nincs engedély az átkelésre,
A remény nyomai elenyésznek,
A vágyban telt napok bánattá szelídülnek.
Ne várj rám
A bú másik börtönében.
Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg minek törődjünk bármivel? Miért fektessünk energiát bármibe? És mégis, ha éppen ez a pillanat az utolsó pillanatom ezen a földön, csakugyan a beletörődésre és a vereség érzésére kell elpazarolnom? Úgy kell eltöltenem, mintha máris halott lennék?
Forró napon nincs értelme gumi vasvillával hegynek felfelé tolni a trágyát.
Elcsépelt, az ösztön diktálta szavak, csak ennyi marad az épeszű embernek, aki nem lát jövőt maga előtt.
Ahogy múlik az idő és elfogy a változás reménye, úgy válik az emberi kapcsolatokban egyre nehezebb és fájdalmasabb kötelességgé a jelentéktelen dolgokról beszélni, és a fontos dolgokról hallgatni.
Eláraszt a reménytelenség. Egyszerűen nem látom a fényt az alagút végén. Tudom, hogy küzdenem kell a kétségbeesés ellen, de egyre nehezebb értelmet találnom bármiben is.