Reménytelenséggel kapcsolatos idézetek
(465)
Mennyi szomorúságot bír el az ember, (...) mielőtt az élete darabokra hullik?
Bármit is mondanak arról, hogy az idő begyógyítja a sebeket, vannak dolgok az életben, amiket egyszerűen nem lehet helyrehozni.
A szólásmondással ellentétben nem a remény, s még csak nem is a reménykedő hal meg utoljára, hanem a leghülyébb.
Ha minden más csődöt mond,
még mindig megkorbácsolhatjuk a lovak
szemét, hogy aludjanak
és sírjanak.
Ha ma esik, holnap süt a nap. Vagyis akármilyen cudarul állunk, vissza fog térni a normalitás. De hol van már a régi normalitás?
Sosem leszek jó, már tudom, meg azt, hogy nem is akarok.
Tíz körömmel, térdre rogyva szárazföldet kaparok,
gödröt ások, belefekszem, átalszom egy századot.
Elfáradtam, beleuntam, és nem kérek bocsánatot.
A kétségbeesés olyan, mint személyes árulást elkövetni Isten ellen: a hit hiánya, a remény ajándékának elvetése, lemondás a kegyelembe vetett bizalomról.
Semmi sem fájdalmasabb az emberi léleknek, mint a tétlenség és bizonyosság halott nyugalma, mely egyaránt megfosztja a reménytől és a félelemtől.
Sajnos nem mindenki részesül igazi befejezésben. A legtöbb ember feladja, amikor a történetében a legrosszabbra fordulnak a dolgok, és reménytelennek érzi a helyzetét. Pedig épp ekkor van leginkább szükség a reményre. Csak a kitartóak juthatnak el az igazi befejezésig.
Aki számára nem létezik jövő, az kénytelen a konkrétumban, a reménytelenségben, az ürességben élni.
Úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Úgy éreztem, hogy a világnak van egy konkrét vége, ahol befejeződik, csak odáig kell elsétálni, és utána már a világon kívül leszek, ahol elmúlik a homály, és kisüt a nap. Csak a tábláig kell elmenni: VILÁG, piros vonallal áthúzva. Lehet, van ott egy határőrbódé, a vámos elkéri az útleveledet, belepecsétel, és mehetsz Isten hírével, kifelé a világból.
Ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni, de ami nem történt meg, az nem történhet meg már soha.