Reménytelenséggel kapcsolatos idézetek
(461)
Ha ma esik, holnap süt a nap. Vagyis akármilyen cudarul állunk, vissza fog térni a normalitás. De hol van már a régi normalitás?
Sosem leszek jó, már tudom, meg azt, hogy nem is akarok.
Tíz körömmel, térdre rogyva szárazföldet kaparok,
gödröt ások, belefekszem, átalszom egy századot.
Elfáradtam, beleuntam, és nem kérek bocsánatot.
A kétségbeesés olyan, mint személyes árulást elkövetni Isten ellen: a hit hiánya, a remény ajándékának elvetése, lemondás a kegyelembe vetett bizalomról.
Semmi sem fájdalmasabb az emberi léleknek, mint a tétlenség és bizonyosság halott nyugalma, mely egyaránt megfosztja a reménytől és a félelemtől.
Sajnos nem mindenki részesül igazi befejezésben. A legtöbb ember feladja, amikor a történetében a legrosszabbra fordulnak a dolgok, és reménytelennek érzi a helyzetét. Pedig épp ekkor van leginkább szükség a reményre. Csak a kitartóak juthatnak el az igazi befejezésig.
Aki számára nem létezik jövő, az kénytelen a konkrétumban, a reménytelenségben, az ürességben élni.
Úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Úgy éreztem, hogy a világnak van egy konkrét vége, ahol befejeződik, csak odáig kell elsétálni, és utána már a világon kívül leszek, ahol elmúlik a homály, és kisüt a nap. Csak a tábláig kell elmenni: VILÁG, piros vonallal áthúzva. Lehet, van ott egy határőrbódé, a vámos elkéri az útleveledet, belepecsétel, és mehetsz Isten hírével, kifelé a világból.
Ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni, de ami nem történt meg, az nem történhet meg már soha.
A várakozás már nem is várakozásnak tűnt, egyre inkább úgy éreztem, mintha egyszerűen ez lenne az élet: figyelemelterelő feladatok végzése, miközben továbbra sem történik meg az, amire várunk.
Vállamon egy madár ül és rekedt
hangján azt ismétli: nem érdemes.
Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek
nem változnak, csak a helyszínek és nevek.
A régi bajt tövestül tépheted,
csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.
A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment
reménységnél csak a betelt remény a rosszabb.
Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben
maguk is sűrű sárrá feketednek.
Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.
Szólj már rám ne nézd el
némán hogy megcsalódjam
időben légy kegyetlen
ne hagyj remélnem újra
rohannom esztelen kört
fáradt vagyok ne engedj.