Reménytelenséggel kapcsolatos idézetek
(442)
A vágyakozás kitartó, folyamatosan fennálló érzés valami iránt, amit nemigen tudsz megszerezni, vagy amit elérhetetlennek ítélsz. Ha úgy gondolod, hogy még fennáll az esélye, hogy eléred, a vágyódást remény színezi meg. Ha elérhetetlennek tartod, a vágyódás reménytelenségbe süpped.
Azt mondják, hogy Kétségbeesés birtokán ezernyi apró ablak lebeg szétszórva a semmiben. Minden ablakban más és más látszik, s ezek az ablakok a mi világunkban tükrök. Néha, mikor tükörbe nézel, érezheted, hogy Kétségbeesés rád szegezi tekintetét, érezheted, hogy kampóját a szívedbe akasztja, s belemélyeszti.
Nem látom már azokat az álmokat, amelyek nyugalmat adtak, és nem tudom, hogyan szerezzem vissza őket. Nem tudom, hogyan találhatnám meg a fehér madarat. Nem tudom, hogy erre repül-e valaha. Csak azt tudom, ha behunyom a szememet, semmit sem látok, csak pusztulást.
Bármilyen erősnek is tűnik egy érzés vagy egy illúzió, csak az számít, amit a kezedben tartasz. Mert azt zárhatod a szívedbe. A reménytelenség érzése csak akkor érződik erősnek, ha van benned valami, ami eléri, hogy erősnek érezd. Ám a reménytelenség csak egy állapot, az nem te vagy!
Olyan mély verembe kerültem, hogy a sötétség teljesen eltakarta a nap sugarait előlem.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Az ember egy pont után eljut oda, hogy a szenvedés és kín a lételemévé válik, olyanná, mint a sűrű levegő, ami maró atmoszférájával lassan a szakadék szélére kergeti azt, akit rabul ejt.
A bajban, az embert próbáló helyzetekben sokkal könnyebben kovácsolódnak barátságok, és válnak az emberek szövetségessé.
A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbéli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk.
Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?
Nincs engedély az átkelésre,
A remény nyomai elenyésznek,
A vágyban telt napok bánattá szelídülnek.
Ne várj rám
A bú másik börtönében.
Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg minek törődjünk bármivel? Miért fektessünk energiát bármibe? És mégis, ha éppen ez a pillanat az utolsó pillanatom ezen a földön, csakugyan a beletörődésre és a vereség érzésére kell elpazarolnom? Úgy kell eltöltenem, mintha máris halott lennék?