Filmidézetek a reményről
(100)
Itt vagyunk mi, mindannyian alapvetően magányos, önálló élőlények, keringve egymás körül, keresve a legcsekélyebb nyomát is a valódi kapcsolatnak. Néhányszor rossz helyen keresgélnek, néhányan csak feladják a reményt, mert magukban azt gondolják, "Nincs ott kint senki, aki rám vár", de mindannyian próbálkozunk, újra meg újra. Mert néha-néha, olykor-olykor, két ember találkozik és ott az a szikra.
Maria azt tanította nekünk, hogy amíg a reményt átadjuk a következő nemzedéknek, addig mi magunk is örökéletűek leszünk.
Kezdetben Isten megteremté a mennyet és a földet, legalábbis ezt mondják. Megteremtette az ég madarait, a mező vadjait, és ránézett teremtményeire és látta, hogy ez jó. Azután Isten megteremtette az embert. És azóta nincs megállás a lejtőn. A történet szerint Isten megteremté az embert saját képére, de erre nincs bizonyíték. És végül megteremté a Napot, a Holdat és a csillagokat. És az ember csak bajt csinál. De ha a nap véget ér, az a tény, hogy mi ott vagyunk egymásnak, minden ellentétünk, és más nézeteink ellenére, elég ok arra, hogy tovább higgyünk.
Ismeretlen jövő közelít felénk, most érzem először, hogy bízhatok benne. Mert ha egy gép, egy terminátor fel tudta ismerni az élet értékét, akkor talán van még remény.
A remény az emberi önáltatás kvintesszenciája, mely egyszerre tud a legerősebb oldala és a leggyengébb pontja lenni.
Sokan úgy élik le az életüket, hogy várják, hátha történik valami, valami, ami mindent megváltoztat. Keresik a hatalmat, a szerelmet, vagy a választ a legnagyobb kérdéseikre. Szerintem valójában egy új lehetőséget keresnek. Az utat egy olyan élethez, ahol minden addigi hibájuk semmissé válik, és mindent újrakezdhetnek. Ahol még nem történt semmi rossz, és minden lehetőségük előttük áll.
Harmadik típusú emberrablások c. film
Ebben a sötétséggel teli világban mindannyiunknak szüksége van valami fényre. Legyen az magasra felcsapó láng, ami megmutatja, hogyan szerezzük vissza, amit elvesztettünk, vagy erős jelzőfény, ami elriasztja a ránk leselkedő szörnyeket, vagy néhány világító izzó, ami felfedi előttünk múltunk rejtett titkait. Mindünknek kell valami, ami átvezet az éjszakán, még ha az csak a remény halványan pislákoló szikrája is.
Azt álmodtam, teljes ember lettem, már nem tart ébren a kín, de mégis, amikor forró szél fúj és a tücskök ciripelnek, olyan szerelemről álmodom, amelytől talán megáll az idő. Jó lenne, ha valaki szeretne, rám nézne, de talán már megkaptam a boldogságot, ami nekem járt. Nem akarok hinni ebben, de nem vár más rám, csak a Hold!
Minden vihar a reményt hordozza. A reményt, hogy valahogy reggelre megint minden tiszta lesz - és még a legaggasztóbb foltok is eltűnnek. A kétely, hogy a szeretett férfi vajon ártatlan-e. A következmények, amiket az ő hibája miatt viselünk. A sebek, amit a hűtlenségével okozott. Vagy a csókjának emléke. Így hát várjuk, hogy elvonuljon a vihar, s közben reménykedünk a legjobbakban. Habár a szívünk mélyén tudjuk, hogy vannak letörölhetetlen foltok. Amiket semmi nem mos le.
- Van valami itt belül, amit nem vehetnek el. Nem nyúlhatnak hozzá. Ami csak a tiéd.
- Miről beszélsz?
- A reményről.