Pszichológiával kapcsolatos idézetek
(650)
Az ember gondolkodó lény, és a gondolatai beszéd formájában öltenek testet. Mindenkiben lakik egy belső narrátor, aki folyamatosan kommentál: képes ezt pozitív, felemelő módon tenni, de ugyanúgy lehet lehúzó, pesszimista is.
Emberi közösségekbe ágyazottan élünk és alakulunk, ezért a társadalmi szempont egyetlen pszichológiai tanulmányból sem hagyható ki. A páciens drámája nem csupán személyes kórkép, egy történelmi korrajz is megbújik a háttérben.
A megértés és az együttérzés kedvező hatású a terápiára, de egyben megterhelő is lehet a pszichológus számára.
Az elméleti tudás szilárd alapokat ad a munkához, de a pszichoterápia legfontosabb eszköze a lelki jelenlét és a kapcsolat. Az ülés idejére félre kell tennem a magánéletemet, hiába vannak olykor nekem is gondjaim, fajdalmaim. (...) Van egy magánélet-ládikám, amelynek az ülés előtt lezárom a fedelét, és a többi részemmel odaadom magamat a terápiás helyzetnek.
Ahogy a születés pillanatában benne van az egész élet minden lehetősége, úgy az első interjúban is ott van számos apró, vagy éppen feltűnő jel, ami a terápia lehetséges alakulását vetíti előre. Ezért olyan fontos az első találkozás.
Nem pontosan arról van szó, hogy az emberek azért harcolnak, amiben hisznek. Ehelyett azért harcolnak, hogy fenntartsák a harmóniát a hitük, az elvárásaik és a vágyaik között.
Az, amit szubjektíven megtapasztalunk, sokkal jobban hasonlít egy regényre vagy filmre, mint a fizikai valóság tudományos leírására.
A pszichoterápia igazi beszélgetés. Az igazi beszélgetés felfedezés, kifejezés és stratégiaépítés. Ha igazi beszélgetést folytatunk, hallgatunk és beszélünk - de többnyire hallgatunk. A hallgatás odafigyelést jelent. Elképesztő, mi mindent megosztanak velünk az emberek, ha egyszerűen meghallgatjuk őket. Néha, ha hallgatunk, még azt is elmondják, hogy mi a bajuk. Néha még azt is, hogy miképpen szeretnék orvosolni. És ez néha nekünk is segít a saját bajunk orvoslásában.
Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz. Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.
Elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya.
Minthogy érzéseink csupán ökölszabályokhoz igazodnak, amelyek nem minden helyzetben érvényesek, az emberi viselkedésnek szigorúan véve nincs jól definiálható célja.
Az emberek nem a replikációt hajszolják, hanem a replikáció elősegítésére kifejlődött, számukra fontos érzések (öröm, kíváncsiság, együttérzés stb.) megélését.
Azt már lassan elfogadtuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál. Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már szüleim tehessenek a gondjaimról!
Van a sokknak egy olyan felsőbb foka, (...) amelytől már erősebbé válunk, összekapjuk magunkat.