Pszichológiával kapcsolatos idézetek
(666)
Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt "tudja", amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
Miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk.
Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően - a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően - viselkedik.
A viselkedésünket az erős helyzetek sokkal inkább képesek formálni, mint ahogy azt gondoljuk.
A tragédiák bizonyos fajta amnéziát okozhatnak, de az emlékek idővel rendszerint visszatérnek.
A tudattalan sokkal lényegesebb szerepet játszik, mint a tudatos gondolkodás, amely szerintem csak a felszínt mutatja - hasonlóan egy számítógép képernyőjéhez.
A gyerek devianciájának az esetek többségében családi probléma a forrása, gyógyítsuk hát a családot.
Egy adott testi-lelki állapot tartós fennállása mindig oda vezet, hogy a személy alkalmazkodik hozzá az életvitelével, a személyisége részévé válik: lenyomatot képez a gondolkodásában, az emberi kapcsolataiban, az önmagához való viszonyában.
Sajnos, a testünk nem úgy működik, hogy ha valakinek már "nagyon kell fogynia", akkor gyorsabban fog fogyni, nem lesz természetes súlyingadozása, megtorpanása, botlása vagy visszaesése. A test nem viseli el a sürgetést, és a személyiség sem tud parancsra és határidőre változni.
A kommunikáció a legfontosabb gyógyító eszköz, amely a birtokomban van, és ennek mesterévé kell válnom.
A megfogalmazásunk visszahat ránk, a gondolkodásunkra, az önmagunkhoz való viszonyunkra. Az éppen alkalmazott kommunikációval mindig megajánlunk egy viszonyt a másik embernek, de egyben magunknak is. Leképezi, hogyan állunk önmagunkkal, barátnak vagy ellenségnek tekintjük-e magunkat.
Noha az emberek nyilvánvalóan intelligensebbek az állatoknál, nem túl valószínű, hogy az intelligencia mint biológiai jelleg a Homo sapiens kizárólagos kiváltsága legyen.