Öregedéssel kapcsolatos idézetek
(916)
Biológiai szempontból egy ember úgy a negyvenedik születésnapja után fölöslegessé válik, mivel a gyerekek addigra felnőnek, és nincs szükségük a szüleikre. Az állapotromlás már ekkor elkezdődik, először csak finoman: jön a kopaszodás meg az olvasószemüveg. Sejtszinten is elindul a pusztulás. Az ember egyre több hibát ejt osztás-szorzás közben. A csökkenő anyagcsere miatt az idegsejtek petyhüdtté, gyöngévé válnak, amitől fejben is romlik a teljesítmény.
Az öregedés épp fordítottja annak a folyamatnak, amelynek során a csecsemőből felnőtt válik. Fizikailag az ember eleinte még önálló, aztán fokozatosan elveszti függetlenségét. Előbb egy csípőprotézis, majd egy bypass, egy tabletta erre, egy meg amarra; ez persze csak elodázása az elkerülhetetlennek. Aztán, ha a halál túl sokáig várat magára, az ember érthetetlenül motyogó, agg csecsemőként végzi, akit pelenkázni kell, és folyton csöpög az orra. Az ide vezető út eleje, nullától tizennyolc éves korig, csodálatos, kihívásokkal teli és izgalmas: ilyenkor dől el, kivé lesz az ember. Negyvenéves korában az ember erős, egészséges és befolyásos. Ez a csúcsidőszak. Kár, hogy erre a legtöbben csak akkor döbbennek rá, amikor egy ideje már tart a hanyatlás, amikor a távlatok lassan és észrevétlenül beszűkülnek, az élet pedig kiüresedik. Egészen addig, amíg a napi célok immár egy darab kekszre és egy csésze teára korlátozódnak. Nyuggercsörgő.
Az öregek, akárcsak a gyerekek, folyton elvesztenek mindent, ám nekik már nincs anyukájuk, aki mindig tudja, mit hol kell keresni.
Minden születésnapunk azt jelenti, hogy egy évvel ismét közelebb vagyunk a sírhoz.
A kamaszok idegenül érzik magukat a nyuggertársaságban. A nyugger végtére nem ért semmit, rosszul hall, nincs számítógépe, lassú, fogalma sincs a divatról és a zenéről, ráadásul mindig csak keksszel kínál. Két külön világ. A kisgyerekekkel más a helyzet. Vidáman csacsognak, és még nem tanulták meg, mi az, hogy valami kínos. A nyugger és a pelusos: nyerő, jól működő páros.
Az öreg ember mindig sóhajt és nyög. Olykor valóban megerőlteti magát, vagy fáj neki valami, de általában inkább csak megszokásból.
Amikor az ember még gyerek, alig várja, hogy idősebb legyen. Felnőttként, nagyjából hatvanéves koráig elsősorban arra törekszik, hogy fiatal maradjon. Mire az ember megvénül, már semmilyen célja nem marad. Ez itt a létezés ürességének esszenciája. Nincsenek célok.
Ellentétben azzal, amit talán várna az ember, az évek múlásával a látókör nem szélesedik, hanem egyre szűkül. Az egyszerre idős és bölcs ember inkább szabályt erősítő kivétel csupán.
A bizonytalanság és a költözködés: két különösen hegyes szeg minden nyugdíjas koporsójában.
A fura érzelem, amely szerint régen minden jobb volt, az idősotthonokban kiirthatatlanul jelen van. A partvonalra szorult öregek utolsó vigasza. Sovány, de vigasz.
Idős korban az ember bizonyos tulajdonságai tompulnak, ám a kíváncsiság még véletlenül sem tartozik ezek közé.