Öregedéssel kapcsolatos idézetek
(835)
...A virág elhervad s elröpül az illat
És üres marad a gyöngy-teli kebel...
Szerelemre a szív, a meddig megnyílhat,
Rózsakelyhét addig ne taszítsuk el!...
Azok a szerzők, akik életük különböző időpontjaiban szólnak kor- és kartársaikról, amint idősödnek, akként változtatják az arányokat. Saját személyük súlya egyre nő, másoké rovására.
Régen az ember 60 évesen már öreg volt és a halálra készülődött. Mára az életkilátások nagyon megváltoztak. Manapság már nyugodtan elgondolkodhatunk azon, megmásszuk-e a Matterhornt - vagy elérünk valamilyen más célt, amit éppenséggel kitűztünk magunk elé. Az idősek túráznak, bicikliznek, úsznak, teniszeznek vagy golfoznak. Meg táncolnak. Mindent lehet. Csak meg kell találnod az igazit. Még ha nem is kifejezetten tetszik neked a ma oly divatos "best agers" (a legjobb korban lévők vagy szépkorúak) kifejezés, mégiscsak pozitív csengése van. És kifejezi azt, ami a valóság - vagy valósággá válhat. Ha mint célt kitűzöd magad elé.
Az ember fiatalon sok mindent könnyedén átlép. Akkor még meg kell teremtenie önmagát. Így, hogy kifele megyek az életből, így viszont már rettenetesen fáj az emberi szenvedés.
Az ember azért nem él száz évnél tovább, mert egyszerűen nem alkalmas rá. Lelkileg. Egyszerűen kiüresedünk. Eltűnik az életünk, amely löketet ad. Elunjuk saját elménket vagy az élet ismétlődéseit. Hogy egy idő után nincs olyan mosoly vagy gesztus, amit ne láttunk volna. Nincs olyan változás a világ rendjében, amely ne visszhangja lenne a világrend egy régebbi változásának. Az újság sem újság többé. Már önmagában az "újság" szó komikussá válik. Hiszen minden egy körforgás része a lassan forgó, immár lefelé tartó körvonalon. Türelmed az emberi lények iránt, akik újra és újra ugyanazokat a hibákat vétik, fogyatkozni kezd. Mintha folyton-folyvást ugyanaz az egykor imádott refrénű dal szólna, amelytől most már legszívesebben letépnéd a füledet.
Ha az ember öregszik, az emlékezet önvédelmi rendszere apránként éppúgy felmondja a szolgálatot, mint testének többi része, és egyszer csak kísérteties biztonsággal idéződnek fel helyszínek, arcok, események. Pasztellszínűvé fakult emlékek felragyognak, színeik ismét élethűvé válnak, a hangok eredeti tisztaságukban szólalnak meg, nem vegyül már beléjük az idő múlásának repedten kongó visszhangja.
Az öregség korántsem olyan jó tanítómester, mint az ifjúság, mert kevesebbet tanult, mint amennyit felejtett.
Nagyon megváltoztak a dolgok a gyerekkorunk óta, talán nem annyira, mint szerettük volna, de a világ más hely lett. Gyorsabb, hangosabb, magányosabb. A körülöttünk lévő világgal ellentétben mi egyáltalán nem változtunk, nem igazán. A történelem a tükör, és valamennyien csak önmagunk idősebb verziói vagyunk, felnőttnek álcázott gyerekek.
Ez a bácsiság nagyon béna dolog, ezt kéne kitolni jó sokáig, hogy ne bácsizzanak le minket, mert ha ez megtörténik, ott már nagy gondok vannak. Onnantól lehet idétlenül jófejkedni, hogy ugyan, gyerekem, ne bácsizz, tegezz nyugodtan, de akkor már késő, azért bácsiztak le, mert te már bácsi vagy, annak nézel ki, kiérdemelted a bácsiságot, ennyi, tata vagy, neked már csak nyanyák jutnak, a csajok maradnak a nagymenő srácoknak.