Öregedéssel kapcsolatos idézetek
(795)
Lét istene himnuszában
színeivel mindent felold,
ajándékát - virágokat
babusgasd, csókokkal szagold!
Mint minden, elfonnyad ez is,
így némul el lelkitusád.
Feledni - lassan fájni fog
ifjú korod meddő Májusát.
Nem foglalkozom azzal, (...) hány éves lettem, hány ráncom lett, csak azzal, mennyi izgalmat rejt még a világ.
Az öregedés elsősorban lelki torzulás, a kor előrehaladtával öles lépteket tesz az érintett az undokosodás sártocsogós útján. Ah... hiszen volt már az ember undok, tizenévesen, akkoriban elmebetegnek gondolt mindenkit, aki elmúlt húsz, s agyoncsapásra érdemesnek. Szelídülése akkor kezdődött, mihelyt túllépett a szülein, azaz szert tett saját háztartásra, munkára, ágypartnerre, gyerekre. Az undoksági görbe pedig abban az életszakaszban hajlott újra fölfelé, amikor az őt követő nemzedékek a nyakára hágtak, elfoglalták a jobb házakat, autókat, munkahelyeket, ágytársakat, megnemzették a saját - minden eddiginél erőszakosabb - utódaikat.
Az ember hajlamos azt hinni, sokkal lassabban változik, mint mások. Amíg a barátai három-négy esztendőnyit öregednek évente, ő csak felet. Miért? Mert ő nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem izgatja magát, ellenben sportol, lehetőség szerint elég időt tölt szabad levegőn, s egyébként is jobbak az adottságai. Máskülönben miként volna lehetséges, hogy a rég nem látott haverok-ismerősök vénemberré-vénasszonnyá váltak.
Egy fiatalember is lehet koravén és egy idős is képes fiatalosan gondolkodni. A kor alapjában semmit nem határoz meg.
Az emberben, ha megöregszik, több a megszokás, mint az élet. Vagy talán a megszokás az élet.
A kor nem feltétlenül jár együtt a bölcsességgel, (...) de több tapasztalatot jelent. Minél idősebb az ember, annál ügyesebben eligazodik a világban, és annál jobban tud vigyázni magára.
Fiatalnak lenni nem olyan jó dolog. Az a bizonytalanság kora, nem csak anyagilag. Még nem tudom, ki vagyok, jó vagyok-e, elég szép, elég okos vagyok-e, elfogad-e anyám, apám, szerelmem, tanárom, főnököm. Ahogyan az ember idősödik, ezek azért eldőlnek. Némelyikre az a válasz, hogy nem, de még az is jobb, mint a bizonytalanság. Ezért gondolom, hogy amikor valaki a hatvanadik életévét elérte, és ezeket a kérdéseket nem tudta tisztázni, valamit elrontott.
Ha valaki úgy esik ki a munka hierarchiájából, hogy nincs valamilyen mániája, amit akár napi nyolc órát tudna csinálni jó kedvvel, akkor nagy bajban lesz.
- Annyi idős vagy, amennyinek gondolod magad.
- Huh! Igen? Tényleg? Ez az a fajta ostobaság, amit mindig mondanak az emberek. Mindig azt mondják, szavamra, de jól nézel ki! Azt mondják, van még élet a vén kutyában. Öregember nem vénember. Többet ér a vén sas az ifjú bagolynál. Ilyesmiket. Mind hülyeség. Mintha az öregség olyasmi lenne, aminek örülnöd kellene! Mintha azzal, hogy beletörődsz, piros pontokat nyernél! A fejem tudja, hogyan gondolkozzék fiatalon, de a térdemnek nem megy az ifjúság. Vagy a hátamnak. Vagy a fogamnak. Próbáld csak mondani a térdemnek, hogy annyi idős, amennyinek gondolja magát és meglátod, mit fog használni neked. Vagy neki.
Nem akkor zárkózol el a lehetőségektől, ha megöregedtél, épp fordítva, akkor öregszel meg, ha elzárkózol tőlük.
Mit jelent az, hogy valaki boldog? Én azt gondolom, hogy ezt senki sem tudja. (...) Egy biztos: nem nagy öröm az öregség.
Az idő figyelemre méltó dolog. A legtöbben csak azért élünk, ami előttünk áll. Néhány napért, néhány hétért, néhány évért. Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a napsütésben, valakivel kézen fogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a kávézóban. Talán unokákat. Az ember megtalálja a módját, hogy valaki más jövőjéért éljen.
Ha évről-évre fiatalodnék, arra persze nagyot innék, ennék, de azt minek ünnepeljem, hogy öregszem?
Az életút második felének egyik kellemes velejárója, hogy az ember úgy tudja olvasni saját, múltban írott írásait, mintha azokat egy idegen írta volna, mégpedig olyan témákról, melyeket már rég elfelejtett. Olyan, mintha egy másik "én" használta volna a tollat.