Öregedéssel kapcsolatos idézetek
(823)
Az öregség korántsem olyan jó tanítómester, mint az ifjúság, mert kevesebbet tanult, mint amennyit felejtett.
Nagyon megváltoztak a dolgok a gyerekkorunk óta, talán nem annyira, mint szerettük volna, de a világ más hely lett. Gyorsabb, hangosabb, magányosabb. A körülöttünk lévő világgal ellentétben mi egyáltalán nem változtunk, nem igazán. A történelem a tükör, és valamennyien csak önmagunk idősebb verziói vagyunk, felnőttnek álcázott gyerekek.
Ez a bácsiság nagyon béna dolog, ezt kéne kitolni jó sokáig, hogy ne bácsizzanak le minket, mert ha ez megtörténik, ott már nagy gondok vannak. Onnantól lehet idétlenül jófejkedni, hogy ugyan, gyerekem, ne bácsizz, tegezz nyugodtan, de akkor már késő, azért bácsiztak le, mert te már bácsi vagy, annak nézel ki, kiérdemelted a bácsiságot, ennyi, tata vagy, neked már csak nyanyák jutnak, a csajok maradnak a nagymenő srácoknak.
Tudod, mit kéne? Olyan huszonöt éves korig eljutni, és megállni abban az életkorban. Ott már minden oké, jönnek a csajok, nem vagy már taknyos, de még tata sem, senki sem szólhat rád, ha van pénzed, oda mész, ahová akarsz. Nem fáj semmid, nincs semmi bajod. De az a baj, hogy nem lehet megmaradni egyetlen életkorban sem. Valamiért ez az idő folyamatosan telik.
Az ember, mire megöregszik, minden szűrőt elveszít, és ezért sohasem kerülgeti a forró kását.
A korral egyik örömforrás zárul be a másik után, ám a Természet örömforrásai sosem hagynak cserben!
Ahogy az ember öregszik, kényszerítenie kell magát arra, hogy új álmokat találjon.
Rendszerint ajándékokkal, tortával, üdvözlőlapokkal és vidám partikkal ünnepeljük a születésnapokat, holott valójában miről is emlékezünk meg? Az ünnepléssel talán éppen a feltartóztathatatlanul múló idő szomorú mementóját próbáljuk meg elűzni.
A nyolcvanharmadik évemet taposom, illetve fordítva kell mondani helyesen, hogy a nyolcvanharmadik év tapos engem.
Noha az élet véges, a kor csak egy szám. Valójában csak egy évenként ismétlődő lehetőség, hogy a barátainkkal ünnepeljünk.
Az öregedő emberek mindig fiatalságuk korszakát dícsérik. Akkor minden szép volt, jó volt, nem úgy, mint most. (...) A természet így szoktatja lassan az embert, hogy majd ne nagyon fájjon itthagyni ezt a rosszat.
Lám az idő furcsa dolog,
Ameddig itt van, észre sem vesszük,
De ha egyszer elmúlt,
Nem érzünk mást, csak őt.
Körülfog mindenütt,
Odabúvik lelkünkbe,
Barázdát szánt az arcokon,
A tükrön is végigszánt,
Halántékomra omlik
És közted és közöttem
Itt sejtem az órát.