Idézetek a művészetről
(1295)
Van a ritmusban valami varázslat: már-már elhiteti velünk, hogy miénk a magasztos.
Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag.
Nem a fényképezőgéppel, hanem az agyunkkal, a belső látásunkkal kell felvételeket készíteni. Az objektív mindig a fejünkben legyen, ne előtte! Ha az objektívet rátapasztjuk a szemünkre, az olyan, mintha megvakítanánk magunkat.
Édes a vers gyönyöre s kétszer édes,
hogyha a dal két szívet testvérré tesz;
nem lelünk még emlékeink között
se tetszőbb sorsot, mélyebb örömöt,
mint a testvér-költőkét, kik a dráma
múzsáinak örök diadalára
egyesítették nagy szellemüket.
A géniuszt oly érzés lepi meg,
ha rájuk gondol, melyben zeng a jó,
s mindaz, mi nagy, magasztos, gyógyító.
Nevezzétek ki a derék zeneszerzőt karmesterré vagy zeneigazgatóvá, a költőt udvari költővé, a festőt udvari arcképfestővé, a szobrászt udvari portréfaragóvá, s hamarosan nem lesz egyetlen haszontalan ábrándozó sem, csupa jól nevelt és szelíd erkölcsű, hasznos polgár él majd országotokban.
Ernst Theodor Amadeus Hoffmann
A színésznek arra is nagyon kell vigyáznia, hogy ne legyen túl sovány, kövér, alacsony, magas, szőke, vörös, fekete, fehér, hangos, halk, fiatal vagy öreg, és ne legyen benne semmi olyasmi, ami a rendezőnek eszébe juttatja róla a barátnőjét, a barátját, az apját, az anyját, a lelkészét, a terapeutáját vagy utált mostohagyerekét. A színésznek elég jól kell ismernie a forgatókönyvet ahhoz, hogy időnként fel-felnézzen belőle, de az isten szerelmére, nehogy kívülről bevágja! Aki kívülről fújja, az olyan beképzeltnek látszik, mintha máris megkapta volna a szerepet. És mindenekelőtt, bármilyen égető szükséged van a munkára, bármennyire is korog a gyomrod, bármennyit bujkáltál is a háziúr elől, soha ne mutasd ki a kétségbeesésed.
Talán furcsán hangzik az, hogy a tudós ugyanúgy a teljes személyiségével vesz részt az alkotásban, mint a művész, ám ezen a téren a tudós és a szakember között körülbelül olyan a viszony, mint a művész és az iparos között.
Vannak folyamatok, amelyeket nem lehet gépesíteni, mert szeretettel kell hozzájuk kezdeni, példának okáért ilyen az írás is.
S ha a természet örök szála egyre
Közönnyel orsóra csavarodik,
S a lények harmóniátlan tömegje
Bosszantó ricsajjá zavarodik,
Ki léphet az egyhangú folyamatba,
Megélesztve, hogy ritmikus legyen,
S az egyest átfogóvá ki avatja,
Mely gyönyörű akkordokkal üzen?
Vajon ki szít vihart a szenvedélyből?
Alkonypírból ki sző mélyebb jelet?
S ki hint szirmot, mikor minden virág nől,
Ahol a kedves lépeget?
Dicső koszorúvá vajon ki fonja
A borostyánt, mely magában fakó?
Az Olympost egyesíteni ki fogja?
Emberi erő, költőkben lakó!
A művészet "feladata" nem a szórakoztatás, hanem megmutatni a világból, az emberből valami fontosat; amin nem biztos, hogy halálra röhögjük magunkat.
Egy festő jobban kiadja magát műveiben, mint egy író. (...) Az író elrejtheti az érzéseit mindenféle trükkökkel, de egy festő ezt nem teheti. A festmény olyan, mint egy csupasz emberi lélek.
Egy fénykép nem csupán kép (mint ahogy a festmény is kép), nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk.