Idézetek a művészetről
(1669)
Ha valaki igazán a nagyvilág javára kívánna megbírálgatni egy remekművet vagy művészi cselekedeteket, annak voltaképpen sorra meg kellene oldania ugyanazokat a feladatokat s szemléltetve kellene demonstrálnia, hogy tulajdonképpen miként kellett volna azt a művet megcsinálni.
Nem elég, ha a műremek egyszerű esztétikai kielégítéssel szolgál; saját lényünknek is meg kell gazdagodnia általa. Éreznünk kell, hogy hiány támadna bennünk, ha ez a mű hiányzanék.
Egy író, egy művész feladata az igazság kimondása és keresése, s ha alkotunk, akkor mondjunk igazat, csakis az igazat! Ez etikai alapszabály.
Az tud legkevésbé ítéletet mondani a művészetről, aki maga is kontárkodik benne.
A társadalom boldoggá tesz bennünket, és cserébe a művész csak azzal tartozik, hogy elmondja, szíve szerint, tehetsége minden szikrájával, a művészetével: az élet gyönyörű.
Kötve hiszem, hogy van festő vagy szobrász, aki csakugyan tanult volna valamit egy kritikustól, s aki művét annak tanácsai nyomán átdolgozta volna.
Fontos és szükséges volna, hogy munkánk befejeztekor őszinte barát álljon mellettünk, aki művünket helyesen felfogja s aztán elmondja véleményét: ilyennek kell lennie, amolyanná kell átalakítani. Mivelhogy azonban ennyire beható barátot hiába keresünk, mert minden barátunk szubjektív, tehát önbírálatot kell gyakorolnunk a magunk munkáján s nagy-komolyan arra kell törekednünk, hogy szinte idegen szemmel nézzük meg alkotásunkat. Pontosan latra kell vetnünk, vajon azt más épp oly világosnak tartja s tarthatja-e, mint mi.
Azért, mert éppen ráérek, azért nem csinálok zenét. A zeneíráshoz hangulat kell. A zeneírás maga az érzelem.
Egy kicsit nevetséges, egy kicsit groteszk minden ember, már pusztán azért, mivelhogy ember. A művészek pedig ebben a tekintetben duplán emberek.