Idézetek a művészetről
(1316)
A színházban minden képlékeny, mindig mindent elölről kell kezdeni. Ismerkedsz a szereppel, puhítod, van rá hat heted, és egy rendeződ, aki segít. Bejárhatod az utakat, hibázhatsz, amíg a végén kialakul valamilyen végeredmény - amit a kritika vagy lehúz, vagy még jobban lehúz. Ha egyáltalán írnak róla. A film pedig a pillanat művészete. Egyszer kell nagyon igaznak, nagyon jónak, nagyon őszintének lenni.
A művészet, ennyit még én is tudok, az nem az anyagi vagy szellemi tárgyakban megjelenő báj, a nagy szart, már bocsánat, a művészet, az nem valami tárgyban van, az nem esztétikai kijelentés, nem valami message, nincs message, meg egyáltalán, a művészet az csak kapcsolatban van a szépséggel, de nem azonos vele, és főleg nem korlátozódik a bájra, sőt, a maga rendkívüli módján elüldözi azt, tehát nem a könyvben, a szoborban, a festményben, a táncban, a zenében kell keresni, mivel nem is kell keresni, hisz azonnal felismerhető, ha ott van.
A művészet, az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget, ahol az árnyék alatt vagy a villámfényben egyszerűen már nem lesz a világ olyan, mint azelőtt volt.
Meg kell mondani az embereknek az igazat, és ebben a szellemben kell építészetet és költészetet és zenét és tudományt és gondolatot létrehoznia annak, aki művész, és valóban az, hogy meg kell mondani őszintén az embereknek, mi az univerzum, amiben élnek.
Az ember lelke minden tettében visszatükröződik; a hazug ember nem lehet igazán művész.
A kevert esztétikai minőségek sokkal összetettebb és komplexebb módon tudják a valóságot megjeleníteni, mint az egyértelműek.
Az igazi művészet mindig egy kicsit harcban, feszültségben él a közönséggel, annak kialakult értékrendjét módosítja újra és újra, ehhez pedig ismételten meg kell küzdenie a legtöbb meglevő "szellemi tériszonnyal".
Az utolsó próba és az első főpróba közötti időszakban vannak a "technikai próbák". Minden újsütetű írónak azt tanácsolom, hogy ilyenkor vegyen ki szabadságot. Olyan, mint nézni, ahogy nő a fű. Harminc másodperccel az után, hogy az ember kényelmesen helyet foglalt, hogy megtekintse élete művét a színpadon, valaki mikrofont ragad, hogy behangolja a fényeket. Vagy összeomlik a díszlet, és mindenkit elküldenek két órára, miközben az agyonhajszolt színpadi személyzettel, akiket az idegbajos főnökük hajt, üvöltözik velük a rendező, aki a színfalak mögött dolgozó háttérmunkásokat vegzálja, s ezalatt azon lovagol, hogy a producer a leginkompetensebb alak az egész színházi világban.
A kabaréhoz kell a bátorság is, de az önmagában kevés. Kell hozzá humor is. Kell hozzá olyan képesség, amely úgy mutatja meg a lényeget, hogy a közönség röhögjön rajta. Belül meg sírjon.
Kurátorok, történészek, galériatulajdonosok, műkereskedők, ügynökök, aukciósházak és műgyűjtők láthatatlan hálózata, amely meghatározza, hogy mely műtárgyak kerülnek kiállításra a múzeumokban, illetve hogy mekkora összeget vagyunk hajlandók kifizetni az egyes művekért. Ezek a hálózatok ráadásul nem pusztán azt jelölik ki, hogy mi lógjon a múzeumok falain, de azt a parancsot is tőlük kapjuk, hogy mely művekért álljuk sorba, csak hogy láthassuk őket.
A művészvilág egy parányi sziget, amelynek tagjai maguk határozzák meg az értékeiket. Lehet, hogy egy piszoár nem más, mint egy mosdóhigiéniai termék, de ha egy galériában állítjuk ki, címet adunk neki, és ellátjuk a művész kézjegyével pontosan úgy, ahogyan az ünnepelt műtárgyakat, a legközönségesebb használati tárgy is kivételes jelentés hordozójává válhat. Tehát amikor megállapítjuk valaminek az értékét, egyértelműen a kontextus számít.
A művészvilágban a siker szimbiotikus. (...) A siker lényegében egyfajta önmagába való visszacsatolást jelent, amelyben a galériák a hírnevüket öregbítik azáltal, hogy nagynevű művészek alkotásait állítják ki, a nagynevű művészek pedig a hírnevüket leginkább annak köszönhetik, hogy neves galériák állították ki a műveiket. Trükkös, ugye?