Idézetek a magányról
(1234)
Az, aki dolgozik vagy gondolkodik, mindig egyedül van, akárhol van is. A magánosságot nem mérföldre mérik, azzal, hogy mennyi távolság választja el az embert szomszédjától. A szorgalmas diák a cambridge-i egyetem kaptáraiban éppolyan magános, mint a dervis a sivatagban.
A magány arra nagyon jó, hogy az ember őszintén fölismerje vonzalmait, kötődéseit. A magánynak a szabadsághoz, a szabadság óhajtásához lehet a legtöbb köze, és talán a természettel való kapcsolat megéléséhez, szentségéhez. Az őszinteséghez.
Teljesen mindegy, hogy variálódnak az események az életemben, a vége mindig az, hogy egyedül vagyok és nem alszom.
Örültem, hogy nem vagyok ott, de azért igazán hívhattak volna, akkor legalább én dönthetem el, hogy megyek-e vagy sem.
Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek. Még mindig magányosak, akár a tömeg kellős közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is.
Mindig is egy kicsit kívülállónak, elszigeteltnek éreztem magam a többi emberrel szemben. Gyerekként sokszor másnak tettettem magam, mint amilyen vagyok, így próbáltam megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem érzem magam közéjük tartozónak.
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragomban, hevemben,
magam vagyok tikkadtan-elepedten,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Az öregedés legrosszabb része a magányosság - nem az, hogy itt sajog, ott szúr, nem a hisztis belek, vagy az, hogy nem kapsz levegőt, ha fölmásztál azon a lépcsőn, amin húszévesen fölrepültél, hanem a magányosság.