Idézetek a magányról
(1117)
Bájos elképzelés, hogy csak egy igaz szerelem létezik, és utána senki sem lesz hozzá fogható, ám a valósága kellőképpen rémisztő. Az utána következő magányos évek. Létezni, miután elveszítetted életed értelmét.
Nem arra születtünk, hogy egyedül éljünk, sem arra, hogy beolvadjunk a tömegbe.
Van úgy, hogy mindenünk megvan a világon, és még sincs nálunk magányosabb ember - ez a magány legbizarrabb formája.
Amikor az ember szíve megszakad, akkor valami olyasmit érezhet, hogy mennyire tökéletesen egyedül van ezen a világon.
Egy kő vagyok, amit ha meglöknek, gurul. Egy kő vagyok, amit nem lehet szeretni, ami igazából nem is igényelte sohase, hogy szeressék. A kőnek nincs szüksége ilyesmire.
Negyvenévesen büszkén hirdettem, hogy mindenkit túl fogok élni. De arra nem gondoltam, hogy mennyire magányos lesz az ember, ha mindenkit túlél.
Más az egyedüllét és más a magány. A magány az, hogy lelkileg tényleg nincs senki, akihez fordulhatnánk. Az egyedüllét az azt jelenti, hogy a másik ember nincs jelen az életterünkben. Az egyedüllét az lehet egy vágyott dolog is.
Ha egyedül vagy, és belül káosz van benned, hiába vagy csinos külsőleg, a sok egyedül töltött idő valóban felszínre hozza benned a démonokat.
Az érzelmi éhezés létező valóság. Az érzelmi elhagyatottság és elutasítottság érzése fizikai és érzelmi fájdalmat okoz és pánikot kelt.
Könyvek lapjai között töltöttem az életemet. Emberi kapcsolatok hiányában papírszereplőkkel létesítettem kapcsolatot. A leírt történetek által éltem meg szerelmeket és veszteségeket, képzettársításokban tapasztaltam meg a kamaszkort. (...) Betűkből vagyok, mondatokból kreált karakter, kitalált történetek alakította képzelettöredék.
A Hold hűséges társ. Sosem hagy el. Mindig ott van, állhatatosan néz, ismer minket világos és sötét pillanatainkban is; örökké változik, ahogy mi is. Mindennap más változatában jelenik meg. Néha gyenge, néha sápadt, néha erős és nagyon fényes. A Hold megérti, mit jelent embernek lenni. Bizonytalanság. Egyedüllét. A tökéletlenség krátereivel tarkítottság.
Néha úgy gondolom, a bennem feszülő magányosság egyszer kirobban a bőrömön át, és néha nem vagyok benne biztos, hogy a hisztériás sírás, sikítás vagy nevetés bármit is megoldana. Néha olyan nagyon vágyom arra, hogy megérintsek valakit vagy megérintsenek, hogy érezzék, hogy szinte biztos vagyok abban, leesem valami szikláról egy alternatív univerzumban, ahol soha, senki nem fog megtalálni.