Idézetek a magányról
(1138)
Mindenki be van börtönözve a saját fejébe, mondom neked. És rázzuk a rácsokat naphosszat. Néha ki akarsz onnan szabadulni, együttérzést, megértést keresel mások tekintetében, de legtöbbször azt látod csak, hogy az illető is úgy bele van gabalyodva a maga dzsungelébe, minden erőfeszítése rámegy, hogy valami életlen bozótvágóval kivergődjön onnan.
Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni. Nélküled. A mama nélkül. Mindenki nélkül.
Más a hangja a csendnek, amikor valaki van benne, és megint más, amikor a falak között nem tartózkodik senki, amikor még a lehelet is visszhangosan ütközik meg a kietlen falakon, mivelhogy a környéken senki emberi lény lelkével nem találkozik.
Az elme (...) élénkebb és eszesebb lesz az elzártságban és a folyamatos magányban. Így nincs szüksége egy nagy laboratóriumra, amiben gondolkozhat. Az eredetiség a magányból születik, mentesen a ránk záporozó mindenféle külső hatástól, amik megbénítják az alkotó szellemet. Legyél egyedül, ez a feltalálás titka; legyél egyedül, mert ekkor születnek a gondolatok. Ezért van az, hogy számtalan földi csoda egyszerű környezetben jött létre.
Szörnyű tévedés azt gondolni, hogy ha egyedül vagyok, márpedig én szinte mindig egyedül vagyok, akkor magam vagyok. Éppen hogy egyáltalán nem is vagyok. A szentfazék vénasszonyok azt hiszik, hogy amennyi időt a templomban ülnek, annyival tovább fognak élni. Én viszont tudom, hogy az életből kegyetlenül levonnak minden másodpercet, amit ebben a bénító magányban töltök.
Mindenki otthagyja az embert. Talán nem mindig fizikai értelemben. Hanem érzelmileg.
Az ember nem élhet egyedül, az ember nem erős. Muszáj fognunk egy másik ember kezét.
Nincs senkim, nincs semmim ezen a világon,
Nincs semmi oly nagy, mint az én árvaságom,
Szivem fel-feldobog, szeretni szeretne,
S olyan sincs, aki egy jó szót odavetne.
Jajj az egyedülállónak
nem segíti fel senki elestéből
nem melegíti senki ha feküdni tér
akire ha reátörnek
nincs aki figyelmeztesse
hátát óvja az alattomosaktól
Jajj az egyedülmaradónak.
Olyan ember vagyok, akit a magány éltet; úgy vagyok nélküle, mint más víz vagy étel nélkül. Legyengít minden egyes nap, amikor nem tudok egy kicsit egyedül lenni. Büszkének sose voltam büszke a magányomra, de nem tudtam meglenni nélküle. A szoba sötétje olyan volt nekem, akár a napsütés.
A léleknek éppúgy szüksége van a hasonszőrűek figyelmére, mint a testnek a szervezet természetes morfinjaira. Aki nem kap figyelmet, de mindenki másra figyelnie kell, az a hierarchia legalján elhelyezkedő teremtmény. Ezért más emberek figyelme minden drogok legellenállhatatlanabbika.