Idézetek a magányról
(1190)
A magány abszolút. Illúzió akármi mást elképzelni. Ennek légy tudatában. És próbálj meg eszerint cselekedni. Semmi mást ne várj, csak rosszat. Ha mégis valami kellemes történik veled, annál jobb. Soha ne hidd, hogy fel tudod oldani a magányt. Az abszolút. Elképzelhetsz közösséget különböző dolgokban, vallásban, politikában, szerelemben, művészetben, és így tovább... de ez a közösség csak fikció. A magány változatlanul teljes. Csalárd elképzelésed támadna a közösségről? Soha ne felejtsd el, hogy ez csak illúzió. Akkor nem fogsz csalódni később, ha majd minden visszatér a rendes medrébe. Az abszolút magány tudatával kell élnünk. Akkor nem panaszkodunk, nem jajveszékelünk többé. Akkor az ember valóban védett, és bizonyos megnyugvással tudja elfogadni a céltalanságot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hagyjunk mindent abba. Azt hiszem, hogy az embernek csinálnia kell addig, ameddig tudja. Még ha csak azért is, mert jobban érzi magát, ha mindent megtesz, mint ha feladja a játszmát.
Tudom én, milyen az, magányosnak lenni, egyedül lenni minden problémával, egyedül lenni az éjszaka közepén, ha felriad az ember, aztán meg nem tud visszaaludni, mondjuk, persze, van az úgy, hogy nem rossz az egyedüllét, nem kell alkalmazkodni, elviselni a másik hóbortjait, de ha őszinték akarunk lenni, illetve, bocsásson meg, szóval, ha őszinte akarok lenni, akkor mégiscsak jobb együtt lenni valakivel. Minden macera ellenére.
Az éjszaka vak szemével
Csillagokat kutat,
Jéghideg cellájában
Vihog az öntudat.
Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját.
Ha nincs hely leülni a tüzednél,
Ha szeretsz, de inkább nem üzennél,
Ha adsz még, de nem érzed magad jól,
Ha nem hiszed, hogy a dal néha rólad szól,
Ha a visszhangot nem hallom sehol,
Ha a kérdésre senki nem válaszol,
Ha a lámpák fényében megfagyok,
Tudni fogom, hogy fölösleges vagyok.
Keveset alszom, s túl sokat álmodok,
És nem látom át, hogy mi végre még,
Hogy rakom a tüzet és egyedül táncolok,
Míg ölel a szellő és takar az ég.
Nem érezted egyszer-egyszer akár társaságban, akár egyedül, hogy úgy elszomorodsz, hogy sírni lenne kedved, mintha az egész világon nem lenne senki más, aki olyan, mint te? (...) Soha nem érezted úgy, hogy hiányzik valaki, akivel sohasem találkoztál?
Mindannyian magányosak vagyunk, mi, akik ezen a bolygón élünk. Teljesen egyedül vagyunk. Jobb, ha minél előbb elfogadjuk ezt a tényt, és megbékélünk vele. Az emberek jórészt egyedül élik le az életüket, akár házasok, akár egyedülállók; keresnek-kutatnak - hiába; végül azt is elfelejtik, hogy valaha kerestek valakit.
Apró kereszt vagyok egy térképen, parányi pötty egy óriási felületen, jelentéktelen, szinte láthatatlan, mint mi valamennyien. Felülről nézve mindannyian észrevehetetlenné válunk, a világűrből csak a víz látszik, a tengerek, a felhők, a vízcseppek, amelyek életet adnak a Földnek, a kék bolygónak, amely egyik általunk sem ismert bolygóra sem hasonlít, ugyanolyan magányos a világegyetemben, mint mi idelent.
Ha mindenki ráeszmélne, hogy születése óta egyedül van, és haláláig biztosan egyedül is marad, akkor talán változhatna errefelé valami. Ha az ember nem mindig a másiktól várná azt a sok jót, amire az életben vágyik (szeretet, szerelem, odafigyelés, törődés, bátorítás, virág, fagyi stb.), és amit a másiktól soha nem fog megkapni, hanem egyszerűen kiszolgálná magát, csak elvenné a polcról, amit akar - akkor talán nemcsak szebb, de egyszerűbb is lenne a világ. Nem fogsz kapni semmit a másiktól, mert 1. nincs másik; 2. ha van is másik, nincs neki olyan, ami neked kéne; 3. ha van is másik, és történetesen van is olyanja, ami neked kéne, majd hülye lesz odaadni!
Ez az a rész, ahol azt mondom, hogy jól vagyok,
De hazudok, csak nem akarom, hogy aggódj.
Ez az a rész, ahol minden érzelmemet elrejtem,
Mert nem akarom, hogy bárki is bántson engem.