Idézetek a magányról
(1200)
Mindenkinek vannak komorabb pillanatai, és beismerem, néha én is megadtam magam a rám törő magánynak és levertségnek.
Valami mindig húz, a mellkasom szorít,
Nem kapok levegőt, úgy érzem, nem jó így,
És akkor van, hogy haza nem akarok menni,
Mert otthon azt érzem, hogy összenyom a semmi.
Az utcán kóválygok, ha nincsen velem senki,
Ha mégis lenne, egyedül akarok lenni.
Magam sem értem, mindig el akarok menni,
Nincs úti célom, csak a valahova, ennyi.
Ha valaki egy temető magányában dolgozik, egy idő után a hely néma részévé válik, és kísértetként mozog a sötétben, akár suttogás a sírkövek között.
Aki megtanul a rendszeren kívül élni, nem hagy nyomokat, sem ujjlenyomatokat, és kísértetté válik.
Én minden erőmmel próbálom megérteni a világot, de engem miért nem akar megérteni a világ?
Mint a magányosan elköltött ebédnek, a legkülönösebb felfedezésnek sincs igazi íze, ha társtalanul ér. Ezért nem hiszem el a belső felfedezések ősének, a költőnek se, ha azt állítja, hogy önmaga örömére ír. Arkhimédész is ordított a kádban, pedig egyedül volt.
Leltárt csinálok lelkemben, és azon tűnődöm, van-e vesztenivalóm egyáltalán? Mindentől eltekintve, jól tudom, nem lenni rendkívül unalmas állapot az élet tarkaságához képest. Viszont határozottan nagyon sok előnye van. Nem kell beszélgetni, kifogásokat keresni. Az ám, ha az ember élvezni tudná ezeket az előnyöket, életen és halálon túl valami harmadik állapotban - hogy bemehetnék kedvenc kávéházamba anélkül, hogy ott legyek, leülnék az emberek közé, és nem tudna rólam senki.
Lélek a lélekbe nem hatolhat. (...) Az ember, akármit csináljon is, egyedül van a világon.
A magány abszolút. Illúzió akármi mást elképzelni. Ennek légy tudatában. És próbálj meg eszerint cselekedni. Semmi mást ne várj, csak rosszat. Ha mégis valami kellemes történik veled, annál jobb. Soha ne hidd, hogy fel tudod oldani a magányt. Az abszolút. Elképzelhetsz közösséget különböző dolgokban, vallásban, politikában, szerelemben, művészetben, és így tovább... de ez a közösség csak fikció. A magány változatlanul teljes. Csalárd elképzelésed támadna a közösségről? Soha ne felejtsd el, hogy ez csak illúzió. Akkor nem fogsz csalódni később, ha majd minden visszatér a rendes medrébe. Az abszolút magány tudatával kell élnünk. Akkor nem panaszkodunk, nem jajveszékelünk többé. Akkor az ember valóban védett, és bizonyos megnyugvással tudja elfogadni a céltalanságot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hagyjunk mindent abba. Azt hiszem, hogy az embernek csinálnia kell addig, ameddig tudja. Még ha csak azért is, mert jobban érzi magát, ha mindent megtesz, mint ha feladja a játszmát.
Tudom én, milyen az, magányosnak lenni, egyedül lenni minden problémával, egyedül lenni az éjszaka közepén, ha felriad az ember, aztán meg nem tud visszaaludni, mondjuk, persze, van az úgy, hogy nem rossz az egyedüllét, nem kell alkalmazkodni, elviselni a másik hóbortjait, de ha őszinték akarunk lenni, illetve, bocsásson meg, szóval, ha őszinte akarok lenni, akkor mégiscsak jobb együtt lenni valakivel. Minden macera ellenére.