Kihűlt szerelemmel kapcsolatos idézetek
(734)
Ahogy szűnik a varázs, múlik a szerelem, s végül olyan fénytelenné és üressé válik, mint egy villanykörte, mely nem kap már áramot. Sötét lesz. Hideg. S akire egykor úgy néztél, hogy meg tudtál volna halni érte, most idegen lesz, közömbös ismerős - egy másik ember.
A legtöbb láng fölemészti önmagát. Elég. Nem marad belőle sem szeretet, sem barátság, nem marad belőle tartós, hétköznapi boldogság. Ellobban és emlékké válik, vagy még azzá sem. Nem volt benne az a lehetőség, hogy mint a tábortüzek parazsa a téli hóban, meleget adjon, s élhetővé tegye a hideg éjszakát.
Ha szerelmes vagy, súlytalanul lebegsz. Ám ha elveszíted ezt az érzést, újra be kell lépned a légkörbe. És az elég durva is lehet. Ahogy egyik molekula pattan le rólad a másik után, egyre gyorsulsz, majd egyszer csak megyulladsz és felrobbansz, míg nem találsz egy másik szívet, ami épp ezen ment keresztül, de már földet ért és kihűlt. És akkor újra lebegni kezdesz.
Amikor eljön a búcsú pillanata (...), kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.
A szerelem valamilyen módon elkezdődik, és aztán véget ér - ez egy folyamat. Az a tipikus állapot, hogy a rózsaszín köd előbb-utóbb felszáll, de a két ember még mindig szereti egymást.
Rendben mennek a dolgok lassan elmúlik a szerelem
utáni vágyakozás már csak sebeit viseled az arcodon.
Ki tudja hány napkelte után váltál
súlytalanná lelkem zárt terében.
ne vágyódj utánam mint viharban
kifordult növény a föld után. én már
nem sietek boldogtalanná lenni.
S kellett-é ez a fájdalom
- mert egyikünk se boldog -
ha oly nagy hatalom
két kéz, mely összefonódott?
Mondd, mért kerget szét a gonosz sors?
Miért száll a perc? Miért olyan gyors?
Ha nincsen tűz, ha nincsen láz,
Üres a szív, üres a ház,
A csend remeg,
S én szenvedek
A magam módján...
Amikor úgy tűnik, minden rossz,
És a rosszat csak egy rosszabb válthatja fel,
Amikor örömet semmi nem okoz,
Mert többé az öröm sem hoz örömet,
Akkor tudom, hogy elveszítettelek, talán örökre.
Ez a vihar már egyszer elvonult,
Ne kívánd, ne akard ugyanúgy,
Ha egyszer megfakult,
Ez a vihar már régen nem a miénk,
Kiderül, ahogy tisztul az ég,
Ez már csak a tiéd.
Jutok-e néha - mondd - eszedbe
S nem fáj-e szíved kedvesem?
Midőn a kósza esti szellő
Füledbe suttogja nevem.
A csillagkép, mely régen holt,
Lassan suhan az égre;
Amíg nem látta senki: volt,
Ma látjuk már: de vége.
Épp így: ha béna és süket
És éjbe hullt a vágyunk,
A holt szerelmek fényüket
Még küldözik utánunk.