Idézetek az emberi kapcsolatokról
(3410)
Rengeteg találkozás van az életben,
egyik sem véletlen,
vannak nyomot hagyóak és felszínesek,
de az árát a végén megfizeted.
Szívemet társi szomja,
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
A kapcsolatokban az, ami egykor a másikhoz vonzott bennünket (például a nagylelkűsége vagy a humora), idővel megszűnik csodálatosnak lenni, és megszokott lesz. Ami pedig megszokott, azt el is várjuk. Ennek az az ára, hogy az illetőt már nem csodálatosan elhajlónak vagy egyedinek látjuk, hanem normálisnak, s ezzel azt kockáztatjuk, hogy a jelenlétét magától értetődőnek vesszük.
Gondolj arra, ahogyan az emberek bemutatják az életüket a közösségi médiában! Mosolygó családok retusált képeit és mesés vakációk fotóit látjuk. A posztolt képeinken keresztül írjuk meg a történetünket arról, kik is vagyunk. Ez tart minket biztonságosan elkülönítve a kapcsolódás illúziója alatt. De mi van, ha a mélyebb kapcsolatainkra fókuszálunk azokkal, akik valóban látnak és hallanak minket - akikkel valóban érezzük a kapcsolódást?
Nem minden kapcsolat születik egyenlőnek. Vannak támogató, tápláló és bátorító kapcsolatok, amelyekben kiteljesedünk, de vannak rombolók, stresszesek, zsibbasztóak és elbizonytalanítóak is.
Az emberek jönnek és mennek az életünkben. A legszorosabb, legállandóbb és legtartósabb kapcsolatunk az, amely saját magunkhoz fűz.
Minél inkább az online közösségéhez fordul megerősítésért a magányos személy, annál inkább eltávolodik a saját fizikai környezetétől, és annál jobban fog függni ettől a digitális vigasztalástól.
Krónikus betegséggel küzdő sorstársaim hajlamosak rá, hogy már azelőtt eldöntsék magukban, a többiek mit gondolnak a problémájukról, mielőtt esélyt adtak volna nekik, hogy véleményt alkossanak, vagy kimutassák az érzéseiket. Én biztosan ilyen vagyok. Ez távol tartja a rossz embereket, az biztos. Viszont a jó embereket is távol tarthatja.
Ahány ember van a földön, annyiféle bánásmódot igényelnek, illetve megvannak a maguk szükségletei. Amire nekem van szükségem, az nem jobb vagy rosszabb - csak másmilyen. És nem mindenki tudja megadni azt, ami nekem kell egy kapcsolatban.
A saját kocsmádban úgy állsz meg, ahogy akarsz. Egy másik kerületben már a falnak háttal.
Senki nem tudja, hogy min megy a vita,
De senki sem enged, mondd, hol van a hiba?
Ha nincs társunk, nem találjuk a helyünket. De azért bőszen azt mutatjuk kifelé, hogy milyen nagyszabású, színes, izgalmas az életünk. Azt képzeljük, hogy boldogtalanok lennénk egyedül, ezért kapcsolatról kapcsolatra ugrálunk, mert így többnek, fontosabbnak érezzük magukat. Ahelyett, hogy néha egyedül mernénk maradni. Mert azt hisszük, hogy aki egyedül van, azt a többiek szánalmasnak tartják.
Léteznek életek során átívelő lélekkapcsolatok, amelyeknek következményei vannak - és ezeknek meg kell történniük valamely következő életünk folyamán.