Idézetek az emberi kapcsolatokról
(3027)
Ebben az értéktelenséggel fertőzött és a pénzért, hatalomért meghasonult világban nem a nagyszülőknek kell az unokák nyelvén beszélni, hanem az unokáknak a nagymamák és a nagyapák nyelvén.
Egyszer rá kell jönnünk, hogy bárki viseli is a gondunkat, az is csak egy ember, nincsenek különleges képességei, és igazából nem tud megvédeni attól, hogy megsérüljünk.
A segítségigénynek nincsen szavatossága; ahogy annak sincs, hogyha az embernek másokra van szüksége. Nincs olyan, hogy egy bizonyos korban már nem kell segítség, nem kell senki.
Gondolkoztatok már azon, hogy miért bukkantak fel a barátaitok az életetekben? Vajon véletlen volt, vagy eleve elrendelt? Vagy talán mindkettő? Függetlenül az okoktól, vannak olyan barátok, akikről tudni, hogy egy ideig velünk lesznek, és vannak, akik nem biztos, és van az az egy barát, aki hát remélhetőleg egy nap több lesz, mint barát.
Emberi vonásunk, hogy társas kapcsolatokra van szükségünk. Megtehetjük, hogy úgy teszünk, mintha ezek nélkül is lehetne élni, de olykor nagy árat kell fizetni ezért. A biztonságot adó magány egyben szorongással is fenyeget, ami a külvilágot még veszélyesebbnek, az embereket ijesztőbbnek mutatja.
Ha meg akarod tudni, hogy igaz-e a barátságod vagy valódi-e a szerelmed, ne az érzéseidre figyelj, hanem arra, hogy mennyire vagy szabad benne.
Az ember csak igazi közösségben nyerheti el személyes identitását, csak ott alakíthatja ki azokat a kapcsolatokat, amelyekre bánatában, örömeiben, esetleg szenvedésében szüksége van.
Attól, hogy nem beszélünk nyíltan a gondolatainkról és az érzéseinkről, még ugyanúgy a felszínre kerülnek.
Az élet két ellentétes pólusán állunk, én nem mehetek hátra, kegyedtől nincs jogom kívánni, hogy előrejöjjön.