Idézetek az időről
(1556)
Milyen lassan ballagnak a napok
tegnapi fények álmok pereméről
felvillannak s megint homályba fúlnak
és sajognak a nappal léptei.
Mi azért tanulmányozzuk az univerzumot, hogy tudjunk, ugyanakkor végül csak egyvalamit tudunk meg valójában: azt, hogy minden véget ér... kivéve a halált és az időt.
Az idő a legjobb, az igazi adományunk, s annak mércéje a homokóra: oly igen finom a szűk nyaka, melyen át a veres homok pereg, oly hajszálvékony a pergése, hogy jó ideig szemre egyáltalában nem fogy a homok a felső üregéből, csak a legvégén, akkor igen, akkor úgy rémlik, igen gyorsan múlik, s úgy rémlik, gyorsan múlt el az egész.
Ellene vagyok a halottégetésnek (...) - erőszakos dolognak találom: a holttest nem olyan nagyon halott valami, mint ahogy hisszük, vagy legalábbis nem lehet tudni biztosan, nincs-e rá szükség: nem is a természetre gondolok, a nitrogénre, ami a növényeknek kell, de hátha egyszer kiderül, hogy nekünk magunknak, a lelkünknek, vagy annak a valaminek, amit így hívunk, fontos, hogy éppen így, ilyen lassan bomoljon fel, ahogy szokott - talán az asztráltest ebből a maradékból szedi össze a maga finom anyagát. (...) Mindennek megvan a maga tempója, időrendje, nem szabad semmit elhamarkodni.
Mindenki, aki mostanában adni akar, inkább csak elvesz valamit. Főként az időt, amit nem lehet visszahozni már.
Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol.
Mikor bármi rossz történik az emberrel - például megakadsz a matekdogában, vagy kilyukad a fogad, vagy megbotlasz a színpadon, és megmutatod mindenkinek a bugyidat -, az idő olyan lassan telik, hogy minden másodperc óráknak tűnik. De mikor valami remek dolog történik - hogy például életedben először igazán szerelmes leszel -, az idő olyan gyorsan repül, hogy egy teljes hét egy szempillantás alatt elszalad.
Minden elmúló pillanat olyan, mint egy megnyíló ajtó, amelyen át beléphet az, ami még nem történt meg, az, amit jövőnek nevezünk.