Idézetek az időről
(1521)
Nekünk, akik hiszünk a fizikában, a múlt, a jelen és a jövő közötti különbségtétel csupán képzelgés, bármily makacsul tartja is magát.
Nincs ajtó, amely minden betolakodást kizárna. Nincs oly erős sánc, gát, sem korlát, amely távol tarthatná az idő sodrását.
Köröttem furcsa, titkos láncban
S földöntúli lázas táncban
A percek lejtenek.
Én nézem őket kérdő szemmel,
Kíváncsian és félelemmel:
Vajon mit rejtenek?
Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni, "valaha mik voltunk", de inkább átnézni, "idővel mik lehetünk s mik leendünk".
Éjszaka az idő magára hagyva
tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet.
Az ábécérendet összezavarja
a polcon, minden vízszintes felületet
porral lep - penésszel a kenyeret.
A rózsát barna kóróvá aszalja.
Már nincs erőm, hogy ellene tegyek.
Hagyom, vigyen, ahova ő akarja.
Amint az év bankjegyét januárban
fölváltottam, a kisebb címletek
kifolynak a kezemből: újra nyár van,
megint egyszer hóvége, újra kedd.
Úgy nő tovább az élet szakadatlan,
mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek
reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban
többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma.
A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
Amit egynek mutat az érzések sötétje,
idegen és sokféle napvilágon.
Az idő, mint nyaktiló, lesújt.
Múlt és jelen közt ott a vérben
sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
s most ott hever az orgonabokor tövében,
nem röppen vissza a kötélre újra.
S ha valaki cigarettára gyújt a
szivárgó gázcső közelében,
a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
két külön kontinens a "már nem" és a "még nem".
Ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt.
A föld lakóinak többsége minden gond nélkül teszi: megkezd egy-egy új napot, aztán nézi, milyen ívet ír le, amíg véget ér. Ilyenkor azt képzelik, hogy lezárul valami, hogy ott egy szünet, hogy az elalvás választó- vagy határvonalat jelöl, pedig nincs ilyen: az idő tovább múlik és munkálkodik, nemcsak a testünkön, hanem a tudatunkon is; az idő számára mindegy, hogy mélyen alszunk vagy éberen virrasztunk, hogy álmatlanul forgolódunk vagy önkéntelenül is lecsukódik a szemünk.
Gyerekkorban az idő pont úgy van jól, ahogy van. Megegyezik veled. Egyenlő veled. Nem siet, nem igyekszik sehová. Nem sürget, de nem is fékez. Azonban később történik vele valami. Mintha hirtelen meghibbanna. Vagy így: hasonlítani kezd arra az idétlen hámra, amely vagy iszonyatosan szorítja a nyakad és a mellkasod, vagy épp ellenkezőleg - lifeg rajtad.
Éjszaka az emberek furán viselkednek. Az ifjak isznak, hogy idősebbeknek látszódjanak. A felnőtt férfiak épp ellenkezőleg, azért isszák le magukat, hogy ledobjanak az életükből jó tíz évet. Sem az előzőek, sem az utóbbiak nem érik el maradéktalanul a céljukat. A nőkről nem is érdemes szót ejteni. A viselkedésüket valamiféle rejtélyes hasonmás diktálja, aki alkohol hatása alatt kilöki a hajókapitányt a fedélzeti fülkéből, ahová bezárkózik és összevissza tekergeti a kormánykereket, amíg a jármű teljes sebességgel neki nem szalad a szikláknak és ripityára nem törik. Egészében véve az a véleményem, hogy az emberek teljes diszharmóniában vannak az idővel.