Idézetek az időről
(1592)
Az életünkben a legfontosabb érték az idő, és a fotográfia az itt töltött időnket hivatott megőrizni.
Szeszélyes egy dolog az idő. Úgy tűnik, mintha állandó, egyenletes tempóban haladna, pedig valójában kanyarog, ugrál a víz alatti kövek között, megpihen a csendes mélyedésekben, megposhad a pocsolyákban és a hegyekből vad vízesésekbe veti le magát. Néha pedig mintha nem engedelmeskedne a természet törvényeinek, és hátrafelé haladna, a kezdetet keresve.
Én csak úgy tébláboltam különböző ajtók és kapuk előtt, amelyek rendszerint nem nyíltak ki. No, ha nem, hát nem. Tovább bandukoltam. Ki vette észre, hogy né, ez itt az idő? Telik! Ellötyögtem az életet, és nem csináltam szinte semmit.
Az idő valóban rendbe hozza az életünk problémainak legalább kilencvenkilenc százalékát, csakhogy az a maradék egy úgyis mindent tönkretesz.
A múlt nem kísért minket. Még csak fel sem ismer minket. Ha vannak szellemek, akkor mi vagyunk azok, akik a múltat kísértik. Kísértünk, hogy újra láthassuk azokat, akik hiányoznak, és meglássuk azokat a dolgokat, amiket akkor nem vettünk észre.
A múlt csak pillanatok sorozata. Minden pillanat teljes és tökéletes, mindegyik egy-egy szem az idő gyöngysorán.
A jelen ma már nem folyamatos. Mindennap, de még minden napnak minden órája is leváltja és idejét múlttá teszi a korábbi időt, életünk eseményei csupán a hírtartalmak folyamatosan frissített idővonalához viszonyítva kapnak értelmet.
Minden életnek két útvonala van: egy lineáris és megfordíthatatlan, az öregedésé és a halálé - és a másik, az elliptikus és a megfordítható, ugyanazon képek burjánzása láncolatban, amely nem ismeri a gyermekkort, sem a halált, sem a tudattalant, és semmit sem hagy maga mögött. E láncolat folytonosan hatja át a másikat, és néha egy szempillantás alatt eltörli annak még a nyomait is.
A megtakarított idő sokkal hosszabb, mint ahogy azok képzelik, akik csak fecsérelni tudják.
Bernard le Bovier de Fontenelle
Az idő (...) továbbra is múlik az események számtalan láncolatában, és egy napon kiradírozza a felettünk uralkodó sötét alakokat, kiradírozza a szüleimet, és kiradíroz engem is, de tovább múlik az utcákon, a tereken, az egész városban, s nyomában ott marad a jövő.
Az élet törékeny, amint az öröm is. Minden pillanat elmúlik, soha vissza nem hozható. A fogyó idő teszi értékessé perceinket.
Életünk csak kicsiny patakhidacska egy kifürkészhetetlen múlt és egy kifürkészhetetlen jövő partjai között.