Idézetek a haragról, dühről
(484)
A bosszú (...) csak ideig-óráig tartja életben az embert. Igaz, addig hatalmas erőket képes megmozgatni: veszélyt vállalunk, tengereket szelünk át, trónokat döntünk meg. De aztán... ha egyszer beteljesül, mi lesz az, ami kitölti az életét és a gondolatait?
Olyan szavakat kiabáltunk egymásra,
amiket ha felhőkké sodort össze a szél,
napokig savas eső hullott.
A demokrácia túlértékelt. A bosszú sosem a nagyobb jóról szól. Egy belső szükséglet, amit ki kell elégítenünk, vagy elvesztjük a fókuszt.
A düh (...) néha nagyon is hasznos szenvedély. Egy dühös ember sohasem fél annyira, mint egyébként.
Nem volna-e egyszerűbb az élet, ha az emberek azzal vezetnék le a feszültségüket, hogy néha egymáshoz vágnak, mondjuk, egy gyümölcsöt?
Az engesztelhetetlenség igazából csak annak árt, aki nem hajlandó megbocsátani. Az engesztelhetetlenség olyan, mintha mérget vennénk be abban a reményben, hogy a másik fog meghalni.
Egy másik dolog, ami a szégyenhez kapcsolódik: a bosszú. Ha valaki megszégyenít engem, akkor bosszút akarok állni.
Mit tegyünk, ha a párunk leordítja a fejünket, pedig nem is mi hibáztunk, hanem ő? Higgadt, halk hangon jelentsük ki, hogy megértjük, amit mond, de ki kell mennünk vécére, mindjárt jövünk. (A vizelési ingerrel soha senki nem tud vitatkozni.)
Az ember nem lehet egyszerre dühös és sértődött: a harag azonnal kifejeződik, míg a sértődöttség bosszúvágyként hosszú ideig munkál.
Az öneszmélet a szemlélt lelki tartalom színét megfakítja; ha szemlélem magamat dühömben, nem tudok igazán dühös lenni.