Idézetek a halálról
(1709)
Senki sem láthatja, tudhatja előre, mikor jön el a vég. Én nem foglalkozom ezzel, hiszen annyi tennivaló vár még rám.
A halál nem a vég (...), és nem fáj. Ha nem félsz tőle, akkor észreveheted a közeledtét, és felkészülhetsz rá.
Kétségbe azok esnek, akik teljes bizonyossággal látják maguk előtt a véget.
A halál az a fény, amelynél az élet árnyékainak jelentését mérjük. Halál nélkül semminek sem lenne következménye, önkényes lenne minden tapasztalat, nullára csökkenne minden érték és mérce.
Csak halandó részecskékből állunk; az a sorsunk, hogy végül elenyésszünk, egy pillanat vagy épp egy eón alatt.
A jól időzített halál legalább olyan becses, mint a jól időzített születés. Nem szabad - érdemes - a kelleténél sem korábban, sem későbben ellendülni aktuális porhüvelyünkből. Jó, jó, de mikor van a kellete? Akkor, amikor még több az öröm és az élvezet az életünkben, mint a kín és a szenvedés. Eme pillanatot igazán üdvös volna megragadni, de talán ez a legnehezebb.
A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez - csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent, amit lehet.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
A végső elszámolásnál minden ember egyforma, senki sem különb a másiknál, senkit nem kérdeznek a családjáról, anyagi viszonyairól, sikereiről vagy szerelméről. Vége!
Egy isten van: a hömpölygő idő,
emésztő mult, jövendő rettenet;
kockázunk, míg a számunk ki nem jő,
akkor közönnyel mélyre eltemet.