Idézetek a halálról
(1622)
Tudod, mily szürkén, oktalanul,
merészen jön a halál a különös órán,
be nem jelentve, el nem tervezve,
mint a túl kedélyes vendég,
kinek ágyadat adtad?
Ha forró éltünk alkonyán
Int tulvilági kéz -
Nyugvó helyére tört szivünk
Letenni oly nehéz.
Meghalni nem nagy dolog, ha a halált olyan egyszerűnek látjuk, mint amilyen. Az élet egy csomó fizikai és kémiai törvény harmonikus működése. A halál az, mikor ezek a törvények megszűnnek működni. Az emberek ebbe már igazán belenyugodhatnának. Az öregségbe, (...) már sokkal nehezebb beletörődni. A kopásba, a fakulásba, a töredezésbe, a gyengülésbe, a csúnyulásba, a megrogyásba, az elhomályosodásba, az elnehezedésbe: a megöregedés folyton romló állapotába nehéz megnyugodni. A természet érzi is, hogy figyelmünket el kell vonnia ettől a bénító szomorúságtól s egy bizonyos korban frissen támasztja fel a régi emlékeket, a gyermekkor, az ifjúság s a férfiévek szép napjait.
Különböző intenzitással, de mindenki fél a haláltól, én viszont úgy érzem, hogy az attól való félelem, hogy nem is éltünk, sokkal erősebb bennünk. Az élet vége felé, amikor az ember rájön, hogy lassan már késő lesz, ez az érzés egyre erősödik.
Nappal eljönnek az élők, hogy meglátogassák a holtakat, de éjjel magukra maradnak a halottak, és még a virágok is, melyek sírjaikon nyílnak, bezárulnak és elfelejtik őket.
A dolgok legmélyén minden bűncselekmény, minden halál tüstént láthatatlanná válik, alig zavar valamilyen vizet.
Mi, emberek, mindent számításba veszünk, kivéve a halált: alig van olyasvalaki, akinek benne lenne a naptárjában.
A halált - mint a világegyetemet - nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs értelme. "Csak van", mint a föltétlen tények, értelem nélkül.