Idézetek a halálról
(1801)
A halál nem más mint kapu az új életbe. Ma élünk és újra élni fogunk. Visszatérünk megannyi alakban.
Mondd, mit ér az,
ha szeretjük egymást,
ha jót teszünk,
áldozatot hozunk
és lemondunk valamiről,
türelmesek vagyunk és elnézők,
ha megbocsátunk egymásnak,
mit használ az,
ha minden napot újra kezdünk
reményben és hűségben,
- de a szeretet és mi magunk is
egyszer a múlandóság
sötétjébe hullnak...
Az élet át fog küldeni bennünket egy hídon, melyen korábban nem akartunk átkelni, de mikor végül kinyitjuk a szemünket a túloldalon, látjuk majd, hogy végül mégsem volt mitől félnünk.
A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elvesztettünk.
A halál nagy kiegyenlítő. Meztelenül születünk és meztelenül távozunk, és bármit tettünk vagy nem tettünk le az asztalra életünk során, a halál után egyik sem számít. Szenátor, kőműves vagy szociális gondozó, többé-kevésbé mindenki ugyanúgy néz ki a boncasztalon kiterítve.
Az öntudat nagy kincs, legalább akkora érték, mint maga az élet. Ez tesz bennünket emberré. Csakhogy nagy ára van: a halandóság ütötte seb. Létezésünket mindörökké beárnyékolja a tudás, hogy növekedésünket, virágzásunkat követően elkerülhetetlenül megsemmisülünk és eltűnünk.
Mivel nem élhetünk rettegésbe dermedve, különféle módszereket eszelünk ki a halálszorongás ellen. Gyermekeinken keresztül kivetítjük magunkat a jövőbe; gazdagok leszünk, híresek, még nagyszerűbbek; kényszeres védelmi rituálékat alakítunk ki, vagy mindenekfelett hiszünk a végső megmentőben. (...) A haláltól való szorongástól azonban a legszilárdabb, legtiszteletreméltóbb védekezés ellenére sem szabadulhatunk meg teljesen: mindig velünk van, elménk egy eldugott zugában leselkedik ránk.
A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.
A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.
A halál tudatosítása valódi megvilágosító élmény lehet, különlegesen hasznos katalizátor életszemléletünk megváltoztatásához.
A személyes identitás megőrzésével próbálkozni hiábavaló elfoglaltság. A mulandóság örök.