Idézetek a halálról
(1671)
Egyben biztos vagyok: a halál küszöbén mindenkinek van hite. És nemcsak a haldoklónak, hanem a hátramaradottaknak is.
Egy olyan kultúrában élünk, ahol a halál valamiféle, ha nem is szégyenletes, de elrejtendő dolog. Kórházakban történik, idegen emberekre bízva. És ugye azzal hízelgünk magunknak, hogy hű de modernek vagyunk, miközben egy babonás félelem van bennünk a halott látványától.
A halálhoz való viszonyunk kialakításában a legfőbb akadály a saját halálfélelmünk.
Semmi sem emlékezteti úgy az embert a hibáira és a rossz döntéseire, mint a halál.
Nem hiszek a halál utáni életben. De biztos vagyok benne, hogy létezik a halál előtti teljes élet.
A halál örökké tartó álom. Sem ezen, sem valamely más világon nem fogok újra élni, élni azzal a tudattal, hogy ugyanaz a személy vagyok, aki már egyszer élt, aki kötelességeit teljesítette és egy emberi lény működését végezte el.
Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.
Ez a legborzalmasabb a halálban, hogy az ember elkezd remegni, hogy ne felejtsen el semmit Belőled, és a félelemtől máris felejtek.
Sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész.