Idézetek a halálról
(2196)
Napról napra halad, teszi a dolgát. Csak az előtte álló életről álmodik. És ekkor az történik, hogy halál van. Az emberből feltör egy kis sóhaj, összeroskad székében, és az már a halál.
- Nyilván nem gondolta, hogy örökké fog élni.
- Azt gondoltam, megpróbálom.
- Mindenki meghal - vetette ellen a Halál.
- És? Csak azért, mert mindenki, akkor nekem is kell? (...) És miért pont most? Már majdnem minden részletet kifizettem a kocsimra. Két hét, és az enyém lehetett volna.
- Nincs különösebb oka az időzítésnek.
- Van valami oka, hogy nincs különösebb oka?
- Nincs különösebb oka, hogy nincs különösebb oka. De hát, épp az a lényege a halálnak: hogy nem válogat.
Ha folyton azon töprengenénk, hogy hányféleképpen halhatunk meg, képtelenek lennénk örülni az életnek.
Ijesztőbb a sok rémült ábrázat és komor pompa, mellyel körülvesszük, mint a halál maga.
Aki nem áll készen arra, hogy bármelyik pillanatban meghaljon, nem méltó az életre.
A büszke akkor megy el az életből, amikor akar; az emberek azonban hagyják, hogy úgy dobják ki őket belőle, akár a kocsmából.
Nem lenne klassz, ha az emberek olyan gyakran élhetnének hirtelen, mint amilyen gyakran hirtelen meghalnak?
A lassan közelítő halál sokszor még félelmetesebb, mint az a halál, amely már közvetlenül előttünk van.
Könnyen mondjuk, hogy "sose halunk meg", aztán amikor megcsap a halál szele, rájövünk, mennyire szerencsések az egészséges emberek.
Egész életem haladás az elmúlás felé. Egész viselkedésem tehát küzdelem lesz az elmúlás, az óramutató, az idő ellen. Egyetlen jelszónak kell átjárnia ezt a belső világot, amely nem más, mint maga az emberi test: késleltetni a megadás óráját, késleltetni az "igazság óráját"!
Mire az ember megszokja az életét, s megtanul hozzá alkalmazkodni, addigra éppen belehal.