Idézetek a halálról
(1837)
A legtöbb ember számára a halálban nem az a legfélelmetesebb, hogy meghalnak, hanem a haldoklás, a szenvedés. Nagy különbség. Hogy ennek a mélyére ássunk, nagyon hasznos leválasztani a mintegy szükséges szenvedést az olyan szenvedéstől, amin viszont változtathatunk. Az előbbi az élet természetes, nélkülözhetetlen eleme, az alku része, és ennek teret kell adnunk, felnőnünk és alkalmazkodnunk kell hozzá. Nagyon jót tud tenni, ha felismerjük az önmagunknál nagyobb erőket. Ezek arányosságot adnak, mint egy kozmikus kiegyenlítődés.
Gyógyulj meg édes, szép menyasszonyom!
Mivé leszek, ha ajkaid helyett
Fejfádat csókolok?
Itt hagynál engem? engem! és miért?
Hogy minél elébb föl az égbe menj?
Szebb lesz neked, szebb lesz velem a föld,
Mint nélkülem a menny.
Két igazság van, amit nem lehet félremagyarázni, csak elviselni. A születést és a halált. Az összes többi csak a töltelék.
A természetes szelekció testünk minden részét úgy tervezte, hogy éppen elég időnk legyen megérni gyermekeink függetlenné válását, s nem többet.
Midőn a hervadás és rohadás folytán a gyöngéd virágot néhány porszemmé, az emberi és állati testet maroknyi földdé látjuk leolvadni, ne gondoljuk, hogy az azokat egybetevő anyagrészecskék elenyésztek, megsemmisültek; csak kiléptek a régi összeköttetésből, hogy egy ujba menjenek át; szárnyakra kelve szétoszoltak a levegőben, hogy uj életnek adjanak eredetet.
Ha volna igazság, regényírónak hosszú földi tartózkodás dukálna. Azonban Isten tenyerén ülünk, érhetnek meglepetések.
Amikor az európai gyerek rájön, a halál elkerülhetetlen, az óhatatlanul traumatizálja. Az indiai gyerekben viszont hasonló trauma zajlik le, amikor rájön, hogy az újjászületés elkerülhetetlen.
Ha az ember arra vágyik, hogy elsirassák, jobban teszi, ha fiatalon, dicsősége teljében dobja fel a talpát. Még a legelvetemültebb semmirekellő is, ha sajnálatra tart igényt, jobban teszi, ha sietve távozik!
Agyunk, az evolúció remekműve éppen úgy pusztulásra van ítélve, mint egy lehullott falevél.
Halál és szerelem. (...) Egyiket sem lehet csak úgy kipróbálni, egyik elől sem lehet elmenekülni, de mind a kettő egyszer mindenkit utolér.
Az emberek folyton arról beszélnek nekem, mennyire nem zavarja őket a gondolat, hogy meg kell halniuk, de annak, hogy nem zavarja őket, egyetlenegy oka van: kifejlesztettek magukban egy egyszerű, egyszersmind hatékony védekezőmechanizmust, hogy tudniillik nem gondolnak a halálra.
Annyi szép és veszélyes dolgot lehet csinálni, ha az ember tudja, hogy az élet véges, hogy úgyis véget ér ma, holnap, vagy a statisztikai középérték megvalósulásként. (...) A halhatatlanság óvatossá teszi az embert. Lábujjhegyen kezd közlekedni az életben, a végén már nem is érinti a talajt.