Idézetek a halálról
(1821)
Negyvenévesen büszkén hirdettem, hogy mindenkit túl fogok élni. De arra nem gondoltam, hogy mennyire magányos lesz az ember, ha mindenkit túlél.
Reggel felébredsz, és még előtted áll az egész élet. Annyi mindent láthatsz, annyi lehetőséged van, tervezhetsz, meg minden, aztán egyszer csak... puff! Meghalsz. Nincs tovább.
Amikor meghalunk, a lelkünk egyik testből a másikba költözik. Ezért a halál voltaképpen nem is létezik. Nincs menny, amire várjunk, és nincs pokol, amitől rettegjünk.
A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.
A halál ott ólálkodik mindenütt: a földimogyorós zacskóban, a félrenyelt húsfalatban, a kezed ügyébe eső cigarettás dobozban. Ő mindig ott van a közeledben; ahány ellenőrzőpont csak van a halandó és az örökkévalóság között, Ő ott áll mindegyiknél. Rozsdás tű, mérges bogár, áram alatt lévő földelt vezeték, erdőtűz, görkorcsolya, amelyen a hülyönc kis kölykök egyenesen beleszáguldanak a forgalmas útkereszteződésbe - neki mindegy.
Egyszer mindnyájan meghalunk. Nem távozhatom el a világból úgy, hogy nem hagyok benne nyomot.
Ha már egyszer az embert bármelyik pillanatban elragadhatja a halál, akkor egyedül abban reménykedhet, hogy hagy maga után valamilyen nyomot, egy épület formájában, vagy a saját gyermeke dobogó szívében. Ha semmi sem marad utána, ki állíthatná, hogy élt-e egyáltalán?
Az élet fokozatosan megy át a halálba. Először az egész részei halnak meg. Amikor az ember szerettei meghalnak, az ember egy része is meghal.
A halál ad értelmet az életnek, a tudat, hogy egyszer eljön a vég, hogy kevés az időnk.
Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom,
Örök a szél és a lomb a fákon,
Örök a magány és örök az emlék,
Bennünket lágyan ringat a nemlét.
De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...
Ha az emberek úgy tekintenek a temetőre, mint a túlvilág kapujára, akkor természetes jelenségként tudnak a halálra gondolni, és könnyebben elfogadják. Ám ha a temetők köré falakat emelnek, az emberek távolabb kerülnek a haláltól.
A holtak, amikor igazán szükséged van rájuk, nincsenek annyira távol, egy láthatatlan fal túloldalán vannak csupán.
Szépen gyűlnek a halottaim. Barátok, egykori tanárok, kollégák, rokonok. Viszont megjósolhatatlan, hogy kinek a halála érint meg.
Egyetlen baktérium az agyvízben, és meg vannak számlálva a napjaid. A sejtek erőlködnek, megfeszítve küzdenek azért, hogy megőrizzék a bőr ellenálló képességét, hogy a legparányibb betolakodó mikroorganizmus se kerülhessen a szervezetbe. De elég csak néhány pillanatra halottnak lennünk, és a sejtek, amelyek addig szorosan egymásba kapaszkodtak, feladják, rések támadnak az addig tökéletesen záró szervezet falán. Vége a harcnak, többé semmi sem óvhat és őrizhet meg bennünket a betolakodóktól. Mikrobák seregei állnak bevonulásra készen.