Idézetek a háborúról
(1079)
Az emberiségnek véget kell vetnie a háborúnak, különben a háború vet véget az emberiségnek.
A háború nemcsak azért a legnagyobb szerencsétlenség, mert az emberi életek millióit pusztítja el - egy járvány, az időjárás változása is elsöpri emberéletek százezreit -, hanem sokkal inkább az emberi lélek és műveltség területén végzett vészes pusztításai miatt.
Forradalomba csak középkategóriás tükörreflexes géppel érdemes menni. A mindenkori karhatalom ugyanis nem szereti a sajtót, az első dolog, amit elvesznek, az a fényképezőgép. Egy hatezer dolláros csúcsmodell elkobzása és a szemünk láttára történő szétverése pedig kétségtelenül demoralizáló hatással van az emberre.
Így működnek (...) a dolgok a forradalomban. Minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető, minden megtörténhet. Megjósolni a várható eseményeket teljes ostobaság.
A forradalmak igaz történetét az idő írja. A történet akkor lesz teljes, amikor majd már senkinek sem áll érdekében elhallgatni vagy úgy hajlítani az igazságot, hogy neki kedvezzen, amikor a levéltárak kutathatóak lesznek, maga a forradalom pedig emlék.
A forradalom természetéből fakadóan gyökeresen változtat meg mindent. Kiszámíthatatlan, a káoszhoz hasonló társadalmi állapotot hoz létre, amelyben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet, s bár vannak a forradalmaknak közös vonásaik, mindegyik egyedülálló és megismételhetetlen a maga nemében.
Egy forradalmi tömeg nem intelligens, a követelései nem kifinomultak, egy mondatban összefoglalhatóak.
Azt megtanultam a közel-keleti utazásaim során, hogy jobb, ha külföldiként semmit sem értünk bizonyos helyzetekben. Az embernek mindenképpen meg kell őriznie a nyugalmát. Akármekkora is odabent a pánik, kifelé nem szabad mutatni, mert erre várnak. Minden kérdés, minden fenyegetés vagy sértés egy teszt, hogy mikor veszítjük el az önuralmunkat, mikor válunk gyanússá.
A forradalmak sajátja (...) amikor mindenki, még a legcinikusabb ember is hinni kezd abban, hogy a fennálló társadalmi rendet meg lehet változtatni, hogy győzhet a társadalmi igazságosság és az egyenlőség.
Mikor fut egy kiküldött tudósító az életéért? Akkor, amikor megszűnik semlegesnek lenni. Ha egy konfliktusban az egyik érdekelt fél úgy gondolja, hogy az újságírók részei az ellene zajló háborúnak. Ilyenkor az újságíró is ugyanolyan célpont lesz, mint bárki más a zónában. Rosszabb esetben kiemelt célpont.
Ha egy újságíró egy olyan országból érkezik, ahol demokrácia van, szólásszabadság, nyilvánvalóan a mellé fogja letenni a voksát, aki ezt követeli. Persze tartózkodhat a hivatalos véleménynyilvánítástól, de nem tud teljesen objektív maradni. Köti a saját értékrendje, a társadalom, amelyben szocializálódott. Bármelyik autoriter rezsim esküdt ellensége lesz, már csak az eszmék miatt is, amiket képvisel. Munkájával pedig, legyen ez fotózás, videózás vagy éppen cikkírás, a rezsim legitimitását ássa alá, hiszen megmutatja, hogyan reagál a diktatúra a demokratikus követelésekre.
A kritikus tömeg az pontosan annyi ember, amennyit már nem lehet feloszlatni. Ezer-kétezer tüntetőt még szét lehet verni, le lehet tartóztatni, de tízezret már nem. Nekik támadni értelmetlen és felesleges.
Ha bent állsz a frontvonalon, nem gondolsz semmire. Nem is hallod a gondolataidat, mert a vér dübörgése elnyomja őket az agyadban. Praktikus kérdésekre koncentrálsz. Például, hogy merre vannak a menekülési útvonalak az utcában, hogyan kerülhetsz ki a tömegből. Hogyan óvd a kamerádat, miközben kifelé jövet oldószert locsolnak az arcodba könnygáz ellen a tüntetők. A félelem mindig utána kezdődik. Egyedül. Nem is igazi félelem ez, csak a kezed kezd el remegni, ha visszanézed a képeket. Így reagálja le az idegrendszered, hogy mennyire voltál közel a halálhoz.