Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1440)
Az emlékezet a múlt és a jelen képzeletbeli konstellációja, amely új élményt szül. Az emlékezet nem a múlt raktára, hanem a jelen kincsestára.
Senkinek sem tesz jót, ha túlságosan sokáig néz visszafelé, és megfeledkezik az előtte álló jövőről.
A visszaemlékezés az elmúlt életre olyan, mintha az ember még egyszer élne.
Szól a zene, nem kell gondolkodni, lehet például a dallamra gondolni, és nem kell másról morfondírozni, a múltról például, arról, mit rontott el az ember, hol mentek rossz irányba a dolgok, ki hibázott, azon úgyse lehet már változtatni, ha ma már tudom, mit kellett volna tenni, úgyis késő, akkor meg minek, ugye?
Ha valami klassz dolog történik velem, velünk, megpróbálom eltenni. Nem tudom pontosan, hogy kell, mindenesetre úgy próbálok rá gondolni, mintha lefotóznám, mintha megjegyezném a részleteket. Bármit, amit érzek, látok, hallok éppen akkor. Aztán már csak annyi marad, hogy bízom benne, ha kell, előjön magától. Vagy előhívom.
Ha választ kapok a kérdésekre, amelyek nem hagynak nyugodni, akkor nagyobb eséllyel hagyhatom magam mögött a múltat. Ha választ találok, le tudom zárni, ami egyébként itt maradt, és fáj és feszít.
Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor nagyon érzékenyek, nagyon fogékonyak vagyunk, különösen olyankor, amikor intenzívebb életszakaszban vagyunk, szerelmesek vagyunk, éppen leérettségiztünk, szakítottunk, megismertünk valakit. (...) Azok a dalok, amiket ezekben a periódusokban hallunk, mindenkinek örökre megmaradnak.
Az idő és a távolság elhomályosítja a történteket, és mert az emlékezet is gyöngül, a legjobb akarat ellenére sokszor hamisan emlékezik az ember.
Komoly munka megérteni és felnevelni a bennünk lakozó, sérülékeny gyereket, de sosem késő boldog gyerekkort teremteni magunknak. Legalább utólag.
A jelen bizonytalan és félelmetes, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. A múlt már nem félelmetes, mert tudjuk, hogy mi történt utána. Ezért a múlt mindig szebb, mint a jelen.
Aki mindig a visszapillantót nézi, azt kockáztatja, hogy összetöri magát, mert nem előre figyel.
Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk - apánk, anyánk, barátunk - , mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfűződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem.