Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1311)
Az agy nem egy összefüggő videofelvételt rejt, inkább fotókat, ám a fotók közötti teret magától tölti ki. Ennek eredményeképpen sokkal könnyebben keletkeznek hamis emlékek, mint ahogy azt képzelnénk. Vannak események, amelyekre meg mernénk esküdni, hogy így vagy úgy történtek... pedig a valóság teljesen más.
Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom,
Örök a szél és a lomb a fákon,
Örök a magány és örök az emlék,
Bennünket lágyan ringat a nemlét.
De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...
Fontos az (...), hogy kibogozzuk a múlthoz kötő szálainkat. (...) Lehet, hogy a mai életének egyes helyzetei újra újra aktiválják a múlt sebeit.
Az utcakövek és a fák mind magukon viselik annak a lenyomatát, ami körülöttük történik, kopnak és növekednek az időben, és megőrzik azoknak az embereknek a nyomait, akik ott éltek, örültek, szerettek, szomorkodtak és meghaltak, hogy aztán, prousti módon, egy ismerős szag, egy hang, vagy valaminek a tapintása felébressze az emléküket. De ha el is tűnik minden, ami a múltra emlékeztet, még akkor is ott van a mindig ugyanabban a szögben beeső, lassan araszoló fény, amelyik mindennap ugyanazon a fényérzékeny helyen hagyja a képét, ily módon nyomatékosítva az időtlen jelenlétét az időben.
Mostanra már csak ürességet érzek (...). Mintha egy fekete pont lenne egy fehér vásznon, ami magába szívott minden emléket. A legszebb emlékek is elszürkültek. Sötétek.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátratekint, hogy végignézze az utat, amelyet, habár arcának verejtékével, megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. Némely nap bár eső és vihar nehezítette meg utunkat, egy év se volt olyan rossz, hogy ne hozott volna egy kevés napsugarat is.
Azt mondják, az emlékek elnyomhatóak. De az is lehet, hogy csak elraktározzuk őket valahol máshol. Mert mindegy, hogy mennyire fájdalmasak, nincsen nálunk értékesebb. Az életünk legalább annyira a kudarcainkra épül, mint amennyire a sikereinkre. Ezek tesznek azzá, amik vagyunk.
A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Olyan ez, mint amikor valaki elmond egy történetet, amit te a saját szemeddel láttál, és egyáltalán nem azt meséli, amire te emlékszel. Talán valamilyen hatást akarnak ezzel kiváltani, meg akarják nevettetni a többieket, vagy le akarnak nyűgözni valakit. De néha egyszerűen csak így emlékeznek a történtekre. Számukra ez az igazság. Ilyenkor nehéz megállapítani, hogy te magad emlékszel-e jól, vagy a tiéd is csak az igazság egy változata.
Néha abban sem vagyok biztos, hogy a kapcsolatunk emléke a valóságot tükrözi-e, vagy az idő és a távolság eltorzította az érzékelésemet. Azt sem tudom, a kapcsolatok tekintetében létezik-e egyáltalán olyasmi, hogy igazság, vagy csak annak különböző változatai vannak, amelyeket a szerelem és a félelem formál, valamint az, ahogy magunknak és másoknak hazudunk.
Olyan okosan van az embernek az agyműködése megszervezve, hogy a jó dolgokat megtartja - és talán egy kicsit ki is színezi természetesen -, a rossz dolgok meg elhomályosulnak az ember előtt. Talán azért, hogy a jó dolgok befogadására helyet adjon az agyában, mindenesetre ezért hálásnak kell lenni a természetnek.
Egyetlen találkozás valakivel a múltamból képes visszarántani mindabba a sötétségbe és szomorúságba, ami talán mindig is a részem lesz.
Az emlékezés visszatekintő képzelődés, a szemlélődést pedig átszínezi a vágy, a kelletlenség és a szeszély.