Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1361)
Egy ember, aki csak egyetlenegy napig élt, száz évig is élhetne, s nem unatkoznék a börtönében. Elegendő emléke lenne, hogy legyen mivel elmulatnia.
Mint mikor a tenger sima tükörébe egy követ dobunk, a kő csakkamar leszáll a tenger fenekére, rég annak iszapjában nyugoszik; de a hullámkarika, melyet sima tükörén előidézett, fölötte soká, talán örökre folytatja útját; folytonosan nagyobb köröket képezve, felkölti a nyugvó hullámokat, majd az útjába eső sziklába ütközve, zengő hangokat ébreszt. Igy vagyunk a szellemi hatással: az egyén elveszett, de az általa előidézett szellemi hatás sirja fölött kisebb-nagyobb körökben folytatja útját. Az erényes családatya rég a föld mélyében pihen, de tanítása, példája él gyermekeiben, él a késő unokákban. A költő hamvai rég a szelek játékai lettek, de a dal, mely kebelében fogamzott, még soká visszazeng az élők szivében. A hős, ki hazája védelmében esett el, rég hallgat, de tettei hangosan beszélnek, uj meg uj tettekre ébresztik a késő nemzedéket. A tudósnak, ki az emberiség érdekében virasztott éji mécsese mellett, még sirját sem tudják, hol van: de az eszmék, melyeket meggyújtott, világitó tornyokká váltak az emberiség viharos óczeánján.
A múlt - a közhiedelemmel ellentétben - egyszerű: az emlékeket szűrjük, alakítjuk, történetté változtatjuk. A történetek meg épp olyanok, amilyennek csináljuk őket; mondatok: itt írom, kihúzok, hozzáírok, úgy, ahogy én akarom. A részletek eltűnnek, kihullanak vagy lesüllyednek az emlékezetbe, jobb esetben betokosodnak és néha-néha feltörnek váratlan zavart okozva; rosszabb esetben dolgozik és megváltoztatják a lélek kötéseit, szorongássá alakítva a jövőtől való aggódás kapcsolásait.
Amikor az agy a visszaemlékezésen munkálkodik, az idegsejtek hasonló mintázatban sülnek ki, mint ahogy az eredeti esemény érzékelésekor tették. Ezek a hálózatok összefüggnek, és valahányszor elővesszük őket, mindig erősebbé válnak és egyre jobban kapcsolódnak egymáshoz. Működésükhöz azonban megfelelő előhívójelekre ‒ szavakra, illatokra, képekre ‒ van szükség, hogy visszajöjjön az emlékkép.
Az emberek cipelik magukkal a múltjukat, a viszonyaikat, végső soron viszik mindenhová magukkal az életüket, miközben nagy erőfeszítésekkel helyet változtatnak.
Az ember a sajgásokra figyel, amelyek csábítják vissza a régihez. Könnyen megfeledkezik róla, mennyivel különb az új. Igen, mert az újat többnyire csak értelemmel fogja fel, csak tudja - a régit érzi is.
A múltnak nincs hatalma, hogy kísértsen. Önmagadat kísérted azzal, hogy a múlt fájdalmaira összpontosítasz.
Nem az a bajom, hogy felejtek, inkább az, hogy túl sok mindenre emlékezem.
A múlton merengve mindig a szép dolgok jutnak az eszünkbe. Hinni akarjuk, hogy akkor minden olyan volt.
Minden észlelési tevékenység valamilyen fokon alkotó tevékenység, és minden emlékezési tevékenység valamilyen szinten képzeleti tevékenység.
Ha egyszer belekeveredsz egy kabátlopási ügybe, akkor egy idő után már nem fogják tudni, hogy a te kabátodat lopták el, vagy te loptál kabátot, csak azt, hogy kabátlopási ügybe keveredtél.
Az embereket történetek alkotják. Emlékeink nem az összes, általunk megélt másodperc részrehajlás nélküli felhalmozódása, hanem az a történet, amelyet válogatott momentumokból raktunk össze. Ezért van az, hogy még amikor ugyanazt éljük át, mint mások, akkor sem szövünk teljesen egyező történeteket, mivel mindannyian más kritériumok szerint válogatunk a pillanatok között, és ezek az ismérvek a személyiségünket tükrözik. Azokat a részleteket jegyezzük meg, amelyek felkeltették a figyelmünket, és amelyeket fontosnak tartunk, és az ezekből formált elbeszélések alakítják a személyiségünket.
A szenvedésed és pokoljárásod emléke a legnagyobb kincsed! Ha valaki kitörölné az agyadból, életed értelmétől fosztana meg.
Némi tehetséggel még a kezdő is képes múltját olyan rózsaszínű szemüvegen át látni, amely csak a jót és a szépet ereszti át. Csak akinek nem sikerül a trükk, az emlékszik serdülőkorára (gyermekkoráról nem is szólva) földhöz ragadt realizmussal, mint a bizonytalanság, a világfájdalom és a jövőtől való félelem időszakára, csak az nem fogja ennek a hosszú időszaknak egyetlen napját sem visszasírni.
A kezdet mindig olyan homályos. Amikor már rátalálnánk, visszanézünk, és látunk egy másik, még korábbi kezdetet, majd egy annál is régebbit.