Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1440)
Feltámadásunk nem lehet más, mint halálunk után meghosszabbítható jelenlétünk hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink emlékezetében. Ilyenformán, minden ember saját feltámadásának és "örökéletének" kovácsa. Úgy kell élnünk, hogy megmaradjunk az emberek jó emlékezetében. Nem harmadnapra, hanem már halálunk előtt illene "feltámadnunk", élnünk mások gondolatában. Ehhez persze, nemcsak szavak, hanem tettek kellenek.
A múlt feldolgozásának lehetősége foglalkoztat. (...) Az a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy a veszteségeinket, traumáinkat beépíthessük, és úgy éljünk velük együtt, mint amelyek már nem hatnak ránk, nem bántanak, nem fojtogatnak, de megismertük őket, tudunk a következményeikről, hatásaikról.
Spirituális utazásunk azon a napon kezdődik, amikor elhatározzuk, hogy megbékélünk a múltunkkal.
Köss békét a múltaddal! Békélj meg azokkal a nehézségekkel, amiket átéltél! Csak így lehet nyugodt és békés életed.
Palackba zárhatod a múltat, de a tegnapot nem tudod elcsípni. A régi szép idő attól szép, hogy elmúlt.
Mindenki nosztalgikus. De ez valószínűleg hamis érzés. Anyámnak például rettenetes gyerekkora volt, de mindig nagyon szépen beszélt róla. Vissza akart térni oda. De ez ostobaság! Érti? A gyerekkorból származik a szépről alkotott fogalmunk, mert ekkor kerülünk kapcsolatba először a szépséggel, a kényelemmel és azzal, ami jó az életben, és ez befészkeli magát az agyunkba. Későbbi életünkben ez a mérce, ez az eszköz. Ez a rejtett nosztalgia: nem a valódi helyzetbe vágysz vissza, hanem abba az időbe, amikor elsajátítottad a szép, a jó és a kényelmes érzését.
Ha emlékeinkkel összevetve próbáljuk felfogni a jelent, nem foghatjuk föl olyan mélységben, mint ha összehasonlítgatás nélkül, "csupán" átélnénk.
Néhány év távlatából minden sztori kicsit elszíneződik, új árnyalatot kap, és - mint a régi fotók papírján látni - a szélek picit megsárgulnak. A régi fényképekhez hasonlóan a történetekben is változatlanok maradnak a szereplők, az épületek, a több események, de minden egyes évvel és elmeséléssel rakódik rájuk valami fakó nosztalgia.
Ijesztő, hogy egy boldog emlék is facsarni tud belül, mintha a jelenben történő események miatt érzett keserűség azt is megfertőzné valahogy.
Lapozgatom az éveket, és az írott sorsom szétpereg,
a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok,
hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt,
itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend,
csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent,
hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait.
Az emlékezet (...) mindig a valószerű meséjére cseréli a valóság képtelenségeit.