Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1353)
A múlton merengve mindig a szép dolgok jutnak az eszünkbe. Hinni akarjuk, hogy akkor minden olyan volt.
Minden észlelési tevékenység valamilyen fokon alkotó tevékenység, és minden emlékezési tevékenység valamilyen szinten képzeleti tevékenység.
Ha egyszer belekeveredsz egy kabátlopási ügybe, akkor egy idő után már nem fogják tudni, hogy a te kabátodat lopták el, vagy te loptál kabátot, csak azt, hogy kabátlopási ügybe keveredtél.
Az embereket történetek alkotják. Emlékeink nem az összes, általunk megélt másodperc részrehajlás nélküli felhalmozódása, hanem az a történet, amelyet válogatott momentumokból raktunk össze. Ezért van az, hogy még amikor ugyanazt éljük át, mint mások, akkor sem szövünk teljesen egyező történeteket, mivel mindannyian más kritériumok szerint válogatunk a pillanatok között, és ezek az ismérvek a személyiségünket tükrözik. Azokat a részleteket jegyezzük meg, amelyek felkeltették a figyelmünket, és amelyeket fontosnak tartunk, és az ezekből formált elbeszélések alakítják a személyiségünket.
A szenvedésed és pokoljárásod emléke a legnagyobb kincsed! Ha valaki kitörölné az agyadból, életed értelmétől fosztana meg.
Némi tehetséggel még a kezdő is képes múltját olyan rózsaszínű szemüvegen át látni, amely csak a jót és a szépet ereszti át. Csak akinek nem sikerül a trükk, az emlékszik serdülőkorára (gyermekkoráról nem is szólva) földhöz ragadt realizmussal, mint a bizonytalanság, a világfájdalom és a jövőtől való félelem időszakára, csak az nem fogja ennek a hosszú időszaknak egyetlen napját sem visszasírni.
A kezdet mindig olyan homályos. Amikor már rátalálnánk, visszanézünk, és látunk egy másik, még korábbi kezdetet, majd egy annál is régebbit.
A legijesztőbb, ha elérkezik az a kor, amikor már nincs tanú. Elmentek, elvitték a korszakok, homály fed bizonyos eseményeket, amelyeket már soha senkitől sem kérdezhetünk meg. Persze kis emberek kis eseményeit, de azok életéből tevődik össze a nagy, az egész.
Az emlékezés többnyire nem a dolgok pontos felidézését, hanem újrakonstruálását jelenti.
Miért van az, hogy az életünkben a rossz dolgok mintha mindig nagyobb teret foglalnának el a fejünkben, mint a jók?
Lehet egyáltalán emlékezni a fájdalomra? Aligha (...). Az ember tudja, hogy létezik, és tudja, hogy ő maga végigszenvedte, de ez nem ugyanaz.
Néha a szerelem sem képes meggyógyítani egy ember múlt ejtette szörnyű sebeit.
Azt hihetnénk, hogy emlékezetünk szenvtelenül listázza a velünk történt eseményeket és az elsajátított ismereteinket, pedig messze nem erről van szó. A memória rendszeresen alakítja, módosítja az elraktározott információt, hogy jobbnak lássuk magunkat, ahogy az odaadó anya is áradozik arról, hogy drága kisfia milyen elragadóan játszik az iskolában, holott a poronty csak álldogál zavartan az iskola udvarán, és az orrát piszkálja.
A saját magunk által elmondottakra általában jobban emlékszünk, mint amit mások mondanak nekünk. Ez a saját gondolatokat előtérbe helyező hatás azon alapszik, hogy sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy mások mennyire őszinték, illetve tudásuk mennyire pontos. Ellenben a magunk mondataiban megbízunk, így értelemszerűen azt jegyezzük meg nagyobb eséllyel.