Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1178)
Az emlékek fakó festmények: néhányukat szeretettel dédelgetjük, mások fájdalmat idéznek fel bennünk. De nincs rá okunk, hogy eldobjuk őket. Csak tedd el bizonyos helyekre azokat, amelyeket meg kívánsz őrizni, hogy akkor nézegethesd őket, amikor csak akarod. A múlt nem szabad, hogy rátelepedjen a jelenre.
Ha fáj a szíved, ha megbántottak, a sérelmed, a bűnt írd homokba, így azt könnyen elfújja az irgalom szele. (...) Ha pedig jót tesz veled valaki, azt vésd kőbe, hogy emlékezetedben örökké megmaradjon!
A legtöbb embernek egyetlen árnyéka van, nekem azonban kettő. A múltam folyvást ott van a sarkamban, a nap minden órájában és percében; képtelen vagyok lerázni magamról.
Amikor valaki nosztalgiázik, bátran kérdezd meg tőle, mi volt jobb akkor. Ha elég sokáig faggatod, ki fog derülni, hogy a világ azért volt jobb, mert logikusabb volt, áttekinthetőbb, igazságosabb. Legalábbis a jelenből nézve. A jelenhez képest.
Az öregeknek csak az emlékeik maradnak. Az ifjak bővelkednek álmokban és reményekben, miközben az öregek görcsösen markolják hajdanvolt álmaik hamuját, és azon tűnődnek, mi történt az életükkel.
A világ nem egy pillanatkép, hanem egy pergő, fordulatokkal teli történet. Az életünk értelmét az adja, hogy látjuk a múltunkat, és el tudjuk képzelni, meg tudjuk tervezni a jövőnket.
Mind a múltból érkezünk. Ott alakul ki a ma valósága. Csak akkor érthetjük meg a jelent, ha ismerjük a múltat.
Nem lehet mindenre emlékezni, minden tévedést, fájdalmat, szégyent, bűnt bevallani. De elfelejteni sem lehet őket, csak relativizálni.
Az emlékek itt készülnek a jelenben. Az agy önkényesen rakja össze a múlt szilánkjait. A jelenünkhöz igazítja, így csapja be magát. Ezért emlékszünk másképpen ugyanarra a történésre. Igazából nem is emlékszünk, csak fantáziál mindenki, újra alkudja a múltját, újra meg újra.
Soha nem tudhatod, hogy melyik pillanat lesz az utolsó. Miért ne szívj fel magadba minden egyes emléket?