Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1517)
Bizonyos dolgokat érdemes megőrizni, bármilyen ócskák, elnyűttek, töröttek is. Az ilyen holmik nem puszta tárgyak - bensőséges viszony fűz hozzájuk, szerves részei az életednek.
Sose tudjuk, melyek lesznek kedves emlékeink, de vannak örökre emlékezetes pillanatok.
Csak egyvalamit érdemes örökül hagyni szeretteinknek: a közös emlékeket. Ha ezeket a szívünkben őrizzük, akkor szárnyalunk igazán.
Vannak az életnek olyan mozzanatai, amelyek határjelzőkként állnak egy letelt időszak elébe, de egyúttal határozottan mutatnak egy új irányba. Ilyen átmeneti időpontban indíttatva érezzük magunkat arra, hogy a gondolat sasszemével felmérjük a múltat és a jelent, s így valódi helyzetünk tudatára jussunk. (...) Szeretnénk emléket állítani annak, amit már átéltünk, hogy az érzésben visszanyerje azt a helyet, amelyet a cselekvés terén elveszített; s hol is lelhetne szentebb helyre, mint a szülők szívében, hiszen ez a legenyhébb bíró, a legőszintébb résztvevő, a szeretet napja, amelynek tüze felhevíti törekvéseink legelső középpontját!
Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél.
Soha életemben nem készítettem szelfit a versenyzőkkel (...). Egyszerűen azért, mert én a fejemben gyűjtöm az emlékeket, magamnak szeretem megélni a pillanatokat.
Az emlékezet foltos, mintha a filmet nem belemártották volna az előhívóba, csak ráspriccelték volna.
Valakinek a temetésénél jobbra fordulsz, elkanyarodsz egy vacsoratársaság mellett, balra mész tovább egy nyaralás felé, onnan egy kilométer egy hétköznapig, és ott a bal oldalon talán meglátod az örömöt vagy egy emléket, egy fájdalmat vagy egy bódét vagy egy csókot vagy egy utcát vagy egy partot, és még mindig nem értél oda. Nagyjából onnan jöttem.
Az idő múlik, nem tudja eldönteni,
mire emlékezzek, és mit jobb elföldelni.
De ha arra gondolok, hogy kibírtuk eddig,
csúszós teleken, behúzott fékkel,
többre vágyom, mint amit felérek ésszel.
Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül,
S fénylőbben fénylik fel a hegy: a mult,
És minden, ami öléből kinőtt,
S örök ölébe némán visszahullt.
Minden fűszálon szűz harmat ragyog
És glóriát kap minden kis virág,
És a jegenyék holdezüstbe öntött
Honvédek: rendületlen katonák.
A nosztalgia az idegen világban az egykori otthon hiányainak a fantáziával kiegészített képzete.
A múlt taníthat, nevelhet, de nem képes életben tartani bennünket. Az élet lényege a változás, és mindig előre kell lépnünk, különben a lélek elfonnyad és elhal.
A dolgok rendje szerint az idő múlásával egy város is alakul, arculata változik. (...) Miközben az ember ösztöneitől, emlékeitől hajtva újra és újra hazavágyik, ahogy kiszáll a kocsiból, vagy leszáll a pályaudvaron, oda az egész. Ahova annyi várakozással készültünk, nincs többé.