Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1453)
Azokról az emlékeimről, amiket már fel tudtam dolgozni, tudok beszélni, de a közelmúltban történtekről, arról, ami még elevenen él bennem, képtelen vagyok a külvilág számára mondatokat megfogalmazni.
Így haladunk, kis bárkák az árral szemben, amely szüntelenül a múltunk felé sodor.
Vannak ilyen rémes pillanatok az ember életében, amelyek kitörölhetetlenek, bármennyire apróságnak látszanak is. Nem a legszörnyűbb szörnyűségekre gondolok, amiket mellesleg szerencsére eddig nem is éltem át, mint a háború, a gyilkos erőszak, sőt még csak nem is önmagában a halál, valaminek, valakinek a drámai, tragikus körülmények közötti elvesztése, hanem az ilyen, látszólag jelentéktelen helyzetekre, közjátékokra, incidensekre, pillantásokra, mozdulatokra, amelyek azonban mégis egy idő után megkövülnek az ember agyában és zsigereiben.
Az egyes ember sorsa csak annyiban személyes, hogy esetleg emlékeztet arra, ami már megvan az emlékezetében.
Azok a próbálkozások, amelyek arra irányultak, hogy az emberek emlékezetét életben tartsák, ahelyett, hogy magukat az embereket tartották volna életben, még mindig a legnagyszerűbb dolgot jelentik, amire ez idáig képes volt az emberiség.
Ha sokat és sokáig élsz, rengeteg felröppenő, utólag már megfejthetetlen emléked marad. Csak neked, csak magadnak. Sok-sok olyan emlék, ami senki mást, ha megérinti is, nem érdekel, ahogy errefelé mondják: a tiedé.
Az emlékezés az élet üledéke, afféle folyam aljáról felhozott, gyógyhatású iszap. Amint egy ember is csak akkor hal meg, ha már senki sem idézi fel az emlékét, s a bomlás is akkor kezdődik meg, ha senki sem álmodik velünk többé.
A nehézségek és a tragédiák elhomályosítják az emlékeket, vannak, akik egyfajta fásultsággal néznek vissza a múltra, mások meg bizonytalan mosollyal rázzák le magukról az egészet. Nem éreznek különösebb érdeklődést a saját történeteik iránt, mintha másoktól hallott mendemondák volnának, amikből tőlük független, egy-két mondattal letudható emlékfoszlányok maradtak csupán.
A hangok hamarább meghalnak, mint a színek és illatok, de sokkal tovább kísértenek.
Feltámadásunk nem lehet más, mint halálunk után meghosszabbítható jelenlétünk hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink emlékezetében. Ilyenformán, minden ember saját feltámadásának és "örökéletének" kovácsa. Úgy kell élnünk, hogy megmaradjunk az emberek jó emlékezetében. Nem harmadnapra, hanem már halálunk előtt illene "feltámadnunk", élnünk mások gondolatában. Ehhez persze, nemcsak szavak, hanem tettek kellenek.
A múlt feldolgozásának lehetősége foglalkoztat. (...) Az a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy a veszteségeinket, traumáinkat beépíthessük, és úgy éljünk velük együtt, mint amelyek már nem hatnak ránk, nem bántanak, nem fojtogatnak, de megismertük őket, tudunk a következményeikről, hatásaikról.