Emlékezéssel kapcsolatos idézetek
(1222)
Ilyen csodálatos az emberi elme, hogy bár halvány emléknyomoknak, dátumoknak, töredékes képeknek nyit utat a tudat felszínére törni egy-egy név vagy különös esemény hallatán, de a múlt eseményeinek hiánytalan felidézése utánajárást, hogy ne mondjuk, komoly szellemi erőfeszítést és aprólékos munkálkodást igényel.
Ahogyan az emlékezés a felejtés ellen vívott állandó harcz, úgy a felejtés nélkül nem volna lehetséges éldelni a jelen mindennapjait, hiszen a múlt folyamatos és tolakvó jelenléte lehetetlenné tenné az állandóan újraképződő, majd emlékké váló események befogadását. Különös és első hallásra ellentmondásosnak tűnő módon a felejtés tehát az emlékezés feltétele, úgy is mondhatnék, hogy előszobája, egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.
Az edzésben tartott izom mérete megnő, és egyre könnyebben képes megismételni a mozgást. (...) Ahogy a mozgások becsiszolódnak a motorikus idegrendszerbe, úgy csiszolódhatnak be mentális funkciók is az agyba. Az észleletek, gondolatok és képzetek megőrzése és reprodukálása az agyunkat felépítő szerves anyag egyik funkciója.
A papírlapból és a palatáblából éppen az hiányzik, ami emlékezőtehetségünket olyan hatékonnyá teszi, mivel lelki apparátusunk éppenséggel olyasmire képes, amit ezek nem tudnak; korlátlanul képes felvenni mind újabb észleleteket, és mégis tartós - ha nem is változatlan - emléknyomokat alkot belőlük.
Bármilyen hatalmas legyen is egy emlékezet, akármilyen nemes dolgok töltsék is meg, a halál egy pillanat alatt eltöröl mindent.
Nem lehet csak úgy egyszerűen kiseprűzni az emlékeket. Ott maradnak bennünk, a sötétben megbújva, a pillanatra várva, amikor lanyhul az éberségünk, s akkor sokszoros erővel törnek fel újra.
A múlt sosem lép tovább nyomtalanul. Érzéseket, benyomásokat, mosolyokat, könnyeket hagy maga után, miközben folyamatosan rángat maga felé.
Nincs olyan, hogy valami túl régen volt. Emlékek vannak, amik jelentenek valamit, és olyanok, amelyek nem.
Nem jutnak eszembe olyan események, amelyekre szeretnék emlékezni, de folyton fel-felötlenek bennem olyanok, amiket nagyon is próbálok elfelejteni.
A feledés (...) a természet bölcsessége. Ezt sokan nem fogják föl, próbálják minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközzel megakadályozni. Pedig a feledés azt is jelenti, hogy elengedünk valamit.
Előfordulhat, hogy elfelejtem valakinek a nevét, vagy azt, hol, mikor és miért ismertem meg, de azt soha nem felejtem el, hogy rokonszenves volt-e, vagy sem.
A negatív élmények elraktározásának megvannak a maga kétségtelen előnyei, ám ha ez a mechanizmus túl hatékonyan működik, az könnyen depresszió vagy poszttraumatikus stressz szindróma kialakulásához vezethet.